HARC A SZENTEKÉRT

AZ ÉLETSZENTSÉG A VITÁK PERGŐTÜZÉBEN

A „szent” szó, mint fogalom önmagában is többarcú. A vallás dolgaiban járatlanok, de a hívők is a „szent”-et értéknek tartják. A katolikusok legtöbbje a szent szó hallatán un. „kanonizált személyre” gondolnak, aki a boldoggá avatás utáni fokozatot, a szentet is megkapta. Vagyis az illetőt a Római Szentszék hivatalosan is a szentek közé sorolta.

Az utóbbi évtizedekben mint minden, a „szentség” fogalma is a viták pergőtüzébe került Oly mértékben, hogy Mécs László versének alighanem igaza van, amikor megkérdezi, hogy „Ki a betyár, ki a szent? Magyar földön ki a szent?” Ugyanő ebben a versben az okra is rámutat, ami miatt jogos a kérdés: a mértékkel, a mércével, az értékek devalválódásával van a baj: „ha a mérték tönkre ment, semmi, senki meg nem ment” (Bakonyi látomás).

Több okra vezethető vissza az is, hogy sok meglepetést, fejtörést okoznak a Szenttéavatási Kongregáció nyilatkozatainak, állásfoglalásainak írott, vagy kiszivárogtatott írásai is. Ezért igen gyakran nem egyezik a közvélemény a római hivatalnak állásfoglalásával, de még szemléletével sem egy-egy szóban forgó szentéletű embernek megítélésében. Vagyis a nép, a hívők százezrei meg vannak győződve, hogy honfitársuk, egykori püspökük, papjuk, nővérük, világi testvérük egészen bizonyosan szent volt, sokszor már életében annak vallották, és ismerték, ugyanakkor a vatikáni illetékesek másként ítélik meg ezt a minősítést. Sőt olyan érthetetlen akadályokat gördítenek a boldoggá avatás procedúrája elé, ami elkeseríti őket. Az még szomorúbbá teszi őket, hogy az akadályokat maguk az illetékes egyházi személyek gördítik. Sokszor úgy néz ki a helyzet, mintha maga az egyház nem tartaná szentnek azt, akit a nép annak tart. A konfliktus sokszor óriási bizalmatlanságot gerjeszt a hierarchiával szemben.

Mindez épp most lett ismét aktuális, amikor itthon váratlanul boldoggá nyilvánítanak egy életében és halálában is ismeretlen , börtönében meghalt főpapot, Meszlényi Antal püspököt, miközben a hívek, sőt az egész nép előtt szentnek nevezett Prohászka Ottokár, vagy Mindszenty József bíboros, vagy Márton Áron erdélyi püspök, Brenner János vértanú káplán szentté avatási ügye elakad.

Éppen ezért előbb ehhez a konfliktushelyzethez szeretnék érdemben hozzászólni. Teszem ezt azért is, mert feltűnő érdeklődés tapasztalható a társadalom egy részében a szentség iránt. A teológus ezen nem csodálkozik, hiszen az ember lényegénél fogva istenarcú lény, vagyis tükrözni akarja az isteni tulajdonságokat, mind az ötöt. És ezek között ott van a szentség. Minél elviselhetetlenebb egy társadalomban a szenny, az erkölcsi nihilizmus, annál erősebben, vulkánikus robajjal tör fel a vágy a szent emberek iránt. Tökéletesen fejezi ki ezt az az egyházi énekünk, mely a magyar szenteket sorolja fel, és végén ezt kiáltja bele a lelkekbe: „Hadd legyünk mink is tiszták, hősök, szentek! Hazánkat így mentsd meg”.

Azt keresem tehát, hogy milyen szentet is szeretne a mai világ.

Walter Nigg, az evangélikus lelkészprofesszor neve bejárta a fél világot. Magára hívta a figyelmet többek között „Kopog az ajtónkon a szent” című könyvével is. Én az ő gondolatai nyomán járok, mert úgy látom, minden megállapítása ránk is vonatkozik.

Azért jutottunk a teljes nihilizmus mocsarába, mert a mai embert megfosztották eszményképeitől, és helyükbe bálványokat állítottak. Az igazi eszmény útmutató erőket rejt magában, melyeket ha végleg félreállítunk, elnyel bennünket a sötétség.

Albert Camus jó helyen keresi a probléma gyökerét. „Isten nélkül szentté lenni – ez az igazi probléma, amit ma ismerek”… Megrendít a tény, hogy Camus legnagyobb problémája az Isten és a szent. Illetve, hogy rádöbbent a legnagyobb igazságra: az Isten a szenteken keresztül lép be a világba, tudatunkba, kultúránkba, magába a történelembe. A szent valóban az a nyitott ajtó, amelyen keresztül az Isten leszáll az emberekhez, és amelyen át az ember felnézhet az Örökkévalóra.

Camus kijelentése rámutat az ateista korszak eltemetett vágyára: még mindig a szent megtalálását érzi „ az egyetlen igazi problémának”. Jó, ha ez az égető igény nem a mi oldalunkról kiált be a világba, hanem Camus-ék pályájának félvonaláról. Camus legfeljebb megerősíti azt, amit úgy is tudunk, hogy t.i. semmiféle társadalmi rend, semmiféle jóléti állam nem nélkülözheti tartósan az ösztönző eszménykép beteljesítő erejét.

A világnézetek ádáz ökölharcában pedig mi már tudjuk, tapasztaljuk, hogy ha mindenből kiábrándul a világ, akkor már csak egy dolog számít: szentté lenni, és keresni azt, aki erre az ösvényre ráállít. Mert ha hadakoznak is ellene, olykor megbotránkozva, önmaguk előtt is szégyenkezve eltaszítják maguktól a szentséget, a szentet, mindennek ellenére az emberi élet egyik legnagyobb pillanata az igazi találkozás egy szenttel; semmi más fel nem ér ezzel az élménnyel.

Csak egyetlen példát hadd említsek meg: Amikor A. Carrel, a francia akadémia ateista doktora kételyek és tagadások ellenére halálra ítélt betegét elvitte Lourdes-ba, kíváncsian figyelve, hogy tesz-e Isten csodát, megkapta a pozitív választ, betege a saját szeme láttára meggyógyult, sebét még le is fényképezte, mégsem tért meg azonnal. Valamire még várnia kellett. Teljes konverziója akkor következett be, amikor egy kolostor templomában találkozott egy nagyon egyszerű – régen úgy mondták, együgyű – baráttal, akiből a jézusi szentség úgy áradt feléje, hogy abban a percben teljessé vált megtérése. Találkozott egy „élő szenttel”.

Mert tulajdonképpen ez az írás is az „élő szentről” szeretne egyet-mást mondani, nem azokról a szentekről, akiknek életrajzait évszázadokon át „megszépítve”, stilizálva készítették el az írók. Ezek a stilizált, és bizonyos sablonra készült életrajzok szentjei már a bölcsőben szentek voltak, soha nem voltak tökéletlenek, csöpögtek a kenetes jámborságtól – és mindig ugyanazoknak az erényeknek a példaképei, és a sírjuknál mindig ugyanolyan csodák történtek… Egyszóval ez a kenetteljes klisé a jelen számára teljesen hitelét vesztette.

Walter Niggel együtt mi is felkiáltunk: Az Isten szerelmére! Szedjétek le ezekről a szentképekről a rákent ízléstelen kormot, és hadd kerüljön a felszínre a szent a maga legmélyebb valóságában! Így váratlanul elénk lép a „keretből” a szent személy, és újból köztünk él, mint az Isten kézzelfogható és szemléletes megtestesítője, és újra hozzánk szól. Mert a szent élő személy, nem pedig eszme. Az eszmék sokszor ideológiákká fajulnak; a személyiség viszont megszabadít és a példa erejével hat, és fel tudja gyújtani a lelkesedés tüzét. Az új látásmód a szentek metafizikáján alapul. A szentek sajátosságához tartozik, hogy életük folyvást természetfeletti régiókba nyúlik. Ez csaknem meghaladja erőnket, de ugyanakkor nagy éltető erővel járja át mindennapi életünket. A természetfeletti vonatkozás nélkül a szent nem szent.

De ugyanakkor a szentet lélektanilag is helyesen kell látnunk, bár nem egyszer meglepetések fognak érni. A démonokkal vívott harcaik nem középkori víziók, hiszen mi magunk is sokszor találkozunk velük saját életünkben. A szentek csodáin sem kell megütköznünk. Ezek is az Isten „betörését” jelzik a mi mindennapi életünkbe. Elragadtatások, stigmák és száz meg száz megfoghatatlan dolog történhet velük. Ezek teljesen felboríthatják elgondolásainkat, hogy mi lehetséges és mi nem. Ha a szentekkel foglalkozunk, és közelebb kerülünk velük kapcsolatban, mérhetetlenül tágasabb perspektíva tárul elénk.

De ez nem jelenti azt, hogy életszentségük csupa látványosság. A szent mindig talányos keveréke a nyomorúságnak, a kiszolgáltatottságnak, kísértésnek. Életük mindig vallásos dráma és Krisztus passiójának folytatása. Egyesek egész életükben semmi feltűnőt sem tettek, úgyhogy közvetlen környezetük is alig vette észre őket (Lisieux-i Teréz). Mások viszont olyan feltűnő teljesítményeket mutattak fel, hogy zavarba ejtették barátaikat. Közülük nem egy kétbalkezes, szögletes ember volt, tetteikben gyámoltalan és ügyefogyott, szánalmas benyomást tett, és állandóan útjában volt önmagának, hogy aztán döntő pillanatban hirtelen kitörjön, és olyan kijelentéseket tegyen, amelyeknek belső ereje alig felfogható.

Az igazi szentben sok a küzdelem, az önmagával vívott harc, a test és a vér neki is elég gondot okozott, démoni erők és hatalmak nem kevésbé. Vannak olyanok is a szentek között, akik átláboltak minden pocsolyán. Ők is voltak tetőtől talpig sárosak, de nem maradtak a csatornában, hanem feltápászkodtak. Nekiindultak, olykor utolsó erejükkel az Örökkévalóság felé, és végül eljutottak minden mélység legyőzéséig, miközben hirdették az egyetlen és legnagyobb igazságot: minden kegyelem!

A szentek olyan emberek, akik mindig valamit kockáztatnak, ezért környezetük számára legtöbbször igen kellemetlenek. Ennek az az oka, hogy az engedelmességet nem cserélték fel az alkalmazkodással. „A szentek sohasem hallgattak”, ezt jegyezte fel Pascal életének legsúlyosabb konfliktusában. Mivel keresztény lelkiismeretük mindig éber maradt, és semmiféle kétes értékű kompromisszummal nem lehetett elhallgattatni őket. És éppen ezt nem szeretik azok a legfelsőbb körök, melyek „az ügy érdekében” mindig oly készségesek a kompromisszumok kitalálásában. A szentek az „abszolutum vándorai és egy magasabb értékrend kalandorai”.

Közben érdemes odafigyelni, hogy mennyire más kifejezések ezek, mint amelyeket az elmúlt évszázad un. „stilizált életrajzok” írói használtak. Kopernikuszi fordulat történt, és más paraméterek szerint nézünk a szentekre, akikben nem egyszer forradalmárokat látunk (de hiszen Assisi Ferenc testvér nem az volt? – vagy saját rendjével is konfliktusba került Teréz anya?... és nem voltak „forradalmárok” Prohászka Ottokár, Márton Áron, Mindszenty József, akik miatt írom ezeket a sorokat?).

Csak semmi szépítgetés, semmi eltussolása azoknak a szakadékoknak, amelyek szélén a szent is vándorolt. A semmitől vissza nem riadó, tabut nem ismerő valóságszeretetnek semmi köze a leleplezéshez és lemeztelenítéshez, mely mindig közönséges gondolkodásra vall. A szentek Isten leggyöngédebb költeményei közül valók, maga a Mindenható saját magának énekelte ezeket a dalokat.

A szentekhez való közeledésünkben mindenekelőtt arra figyeljünk, hogyan közelítették meg a későbbi szentek a korábbiakat. És ha értelmezni kell valamit, mindig magyaráztassuk a szenteket szentekkel. Csakis ez a hermeneutikai elv felel meg az új ikonoszófiának. De ahhoz, hogy ez megtörténhessen, lélekben együtt kell élni a szentekkel, mindig újból kérdezgetni őket, míg feltárják nekünk az örök titkot, amely mindig titok marad. Bizalmas viszonyba kell velük kerülnünk – újból és újból, és mindig kérdezgetni kell őket. Csak az tudja ezt megtenni, aki fáradsággal törekszik azon, hogy a szentek oldalán járjon, és eleven kapcsolatban legyen velük.

Azt is tudnia kell a szentek életével foglalkozónak, hogy mint minden létező, minden ember, úgy a szentek is az individuum ineffabile jegyében jöttek a világra: mindegyik szent élete egyedülálló, egyszeri történet, nem egy sablonos élettípusnak refrénszerű visszatérése. A szentek az evangélium élő kommentárjai a modern világban. De a szent győzelme – a páli paradoxon szerint – ma is azonos Jézus Krisztuséhoz: „amikor gyenge vagyok, akkor vagyok erős”. Mert a keresztény ember győzelme mindig vereségében áll.

A szentek korszerű beállítása olyan átértékelésre szorul, melyet nem lehet tovább halogatnunk. Elérkezett az idő, hogy ezt a római illetékes kongregáció is elfogadja, mely évszázadokon át a szentet minden erénnyel felékesített embernek láttatta és mutatta be. Ezt nemcsak azért kell kritika tárgyává tenni, mert az erkölcsi erények glorifikálása helytelenül kiragadja belső összefüggéseiből a szent alapvető célkitűzését. Természetesen ezt is szem előtt kell tartanunk, de korunkban nem ezen van a hangsúly. Eddig a szentek legtöbbjét erkölcscsősznek, vagy legalábbis „mintagyereknek” állították elénk. Életrajzukból az ember megérzi a nevelői szándékot,és elveszti a kedvét. Jó meghallgatnunk Marie Noel kijelentését: „A szent nem tökéletes, hanem olyan, aki semmit sem ér, aki semmi. De ezen a semmin át az Isten halad, mint forrás vize egy csatorna széles, tágas nyílásán át, hogy a lelkeket kegyelmével itassa.” Különben a szentek sohasem érezték magukat gáncstalan lovagnak, épp ellenkezőleg: nagyon bűnösnek. És vallották, hogy minden bűnt el tudnának követni, ha a kegyelem nem mentené meg őket az elbukástól.

A szentek élete nem a pacifizmus berkeiben zajlik, hanem a virtusok = erények harcmezején. A virtus, az erény fogalom és szó mögött óriási energiák, erők húzódnak meg. Csak a mindent benyálazó liberalizmus tette nevetségessé az erényeket és az azokat gyakorló lelkeket. Akár az isteni (hit, remény, szeretet), akár a sarkalatos, vagy az erkölcsi erényekről legyen szó, a szentek ezen eszközökkel tudják elérni sikereiket és azokat a hallatlan önlegyőzéseket, melyeket az elgyengült, enervált polgári szellem képtelen teljesíteni. A szentek heroikus emberek, de ez keresztény heroizmus, amely az Istennel való közvetlen kapcsolatból fakad. A szentek visszaajándékozták az egyháznak a hősiesség szellemét. Ez az, amire ma szüksége van a fegyelmezetlen és ösztöneit megfékezni nem tudó ifjúságnak, mely mindig képes hősiességre, ha ideálokat állítanak elé.

A mai szenteknek nem föltétlen kelléke az a dicsfény, amelyet a korábbi művészek a fejük köré festettek. Ők egészen a hétköznapi életben élnek. Éppen ezért annyi az új, a meglepő, a szokatlan a mai életszentségben, és róla tanúságot tenni egyelőre alig lehet. Hiszen a mai kor „szentségtelen”, vagyis a szentet, a szentségeket el nem fogadó. Márpedig a mai szent attól sem riad vissza, hogy ebbe a szentségtelen világba behatoljon. Az egyház küszöbén megrekedt Simone Weil erről ezeket írja: „A szentség olyan formájára van szükség, amely a mának kell, olyanra, amely még nem volt… A világnak szüksége van zseniális szentekre, akár a pestises városoknak orvosokra. Ahol a szükség, ott a kötelesség is”.

Minden szentet, bármelyik korban él, az istenközelsége teszi szentté. Ezzel megneveztük azt a döntő kritériumot, amelyen léte áll vagy bukik. A szent az Isten közelében élő ember, akit Mária Magdolna módjára semmi ráragadt hibája, gyöngesége nem tarthat vissza attól, hogy Krisztus lába elé vesse magát. Átvergődött az élet minden bozótján, szakadékán, az élet megáradt folyójának minden tobzódó örvényén, és végén eljutott a tenger szélére, ahol már nem marad más hátra, mint hogy eszeveszetten belevesse magát Istenbe. Senki emberfia nincs egészen az Istennél. Mi földi halandók legfeljebb közeledünk hozzá, de a szent egészen szorosan közelébe jutott. Isten jelenlétében él. A szenteknél értjük meg, hogy a távoli Isten nem Isten. És épp ez az a tény, mely új fényt vet korunk istenközelségének és istentávolságának súlyos kérdésére. Mivel az istenközelség a szent legmélyebb titka, messzebbre nem hatolhatunk misztériumába.

A szentet besugározza Isten ragyogása, önmagán tapasztalta meg Isten irgalmát, és visszatükrözi Isten szeretetét. Isten biztos védelmében él, ez kisugárzik belőle, és másokra is átragad. Akinek ez a megtapasztalás osztályrészül jutott, abból eltűnik minden közömbösség, és ő maga is Isten közelébe kerül. Ezért érezzük olyan jól magunkat a szentek társaságában.

Mivel a szent Isten közelségében él, ezért ő az az ember, aki kérdéseinkre feleletet tud adni. Ez különösen a mi korunkban jelent igen nagy kihívást a szentek számára. A mai ember ugyanis tanácstalan helyzetben van. Tanácstalanok a fiatalok, akik nem találják többé az élet értelmét. A szülők, akiknek nevelésük csődöt mond ultramodern gyermekeikkel szemben. A politikusok, az írók és a társadalom minden rétege. Egészen másként viselkedik a szent. Nem olcsó megoldásokat hoz, amelyekkel senkin sem segítünk. A szent inkább az a megvilágosított ember, aki a legsötétebb helyzetben is megmutatja az életmentő utat. Iránytű tud lenni, mert magasabb rendet őriz magában, a természetfeletti világgal van kapcsolatban, és onnan árad belőle az a titkos bölcsesség, amely szájába adja a helyes szót. A felelni tudó ember: ez az az új fény, amelyben mi a szenteket látjuk. Nagy ajándék, ha egy nemzedéknek szentjei vannak, akiktől minden helyzetben tanácsot kérhet, akiktől nemcsak néhány intellektuálisan okos véleményt kap, hanem egyszerű, lényegbevágó szót közvetítenek számára. A mi jelenünk azért olyan sötét, mert hiányoznak belőle a szentek.

Élhetünk-e eszményképek nélkül? Ez a kérdés itt életbevágó sürgetéssé válik, ezen dől el: visszatalál-e önmagához ez a nemzedék, vagy feltartóztathatatlanul sodródik a megsemmisülés felé. Vannak-e olyan emberek, akik tudják a magasabb feleletet. Csakis ezek alkotnak védőfalat az eláradó káosz ellen. A szent mindig olyan korban jelenik meg, amely távol áll a szentségtől, s ez adja élete lelki aktualitását. Mint felelni tudó ember ellenpontja azoknak a nihilistáknak, akik jelenleg elárasztják a nyugatot. A szent és a semmi imádói között nemcsak szellemes vitatkozás folyik, hanem életre-halálra menő szellemi küzdelem. Senki sem tud jobban megbirkózni a gonoszság ördögi ármányaival, mint a szent, mert csak ő harcol a leghatásosabb fegyverekkel: imádsággal, kereszttel, áldással ellenfele ellen. És egyedül ő képes arra, hogy letépje a képmutató nihilizmus hazug álarcát, arcába nézzen és leleplezze azt, ami ő de facto. Donoso Cortés szava ma érvényesebb, mint valaha: „Csak szentek tudják ma már meghozni a beteg népeknek az óhajtott gyógyulást”.

A szentek azok, akikkel mindig beszélhetünk, mert ők élnek akkor is, ha elszenvedték a halált. Mindig kopognak az ajtónkon, míg bensőnk elreteszelt kapuja be nem engedi őket. Nem lelki „Übermenscheknek” kell felfognunk őket, akiknek életmódja számunkra szóba sem jöhet. Nem! Ők is emberek, olyanok, mint mi. De olyan emberek, akiknek útjába lépett Krisztus, és akik megvalósították az ember keresztény képét. Mindannyian kötelesek vagyunk szentté lenni: „Ez az Isten akarata, a ti megszentelődéstek”.

Valóban, a mi egyházunk a szentek egyháza (Bernanos). Ennek kell meghatároznia a szentekhez való jövendő viszonyunkat. Ha követtük volna őket ahelyett, hogy tapsoltunk nekik, Európa ma nem lenne ott, ahol van. Túlságosan sokáig csodáltuk, dicsőítettük és magasztaltuk őket, pedig tennünk kellene azt, amit tettek Ők, a példaképeink.

GONDOLATOK A MEGAKADT BOLDOGGÁ AVATÁSOKRÓL

Az eddig elmondottak szükségesek voltak mindahhoz, ami miatt e sorok írója tollat ragadott. Tudniillik a sok értetlenség miatt már akkora fal húzódik a hívek és a hivatalos egyházi gyakorlat közé, hogy nem hagyható szó nélkül. Éppen azért neveztem előtanulmánynak Walter Vigg eszmefuttatását, mert mindenre kiterjedő választ kaptam arra, hogy hol is lehet a probléma gyökere. Alighanem abban, hogy illetékes egyházi hatóságok, személyek akarják előírni, hogy Isten milyen szentet adjon nekünk. Ezt azért merem mondani, mert a legújabb tények erre utalnak. Éppen ezért a most következő fejezetben részletesen kitérek egy vitára, olyan polémiára, mely ugyancsak felkavarta az állóvizeket napjainkban.

Vita Mindszenty József boldoggá avatása körül

Az eddigiekből azt a konklúziót lehet levonni, hogy a Gondviselésnek vannak „tervei”: feladatokat ad, és azok végrehajtásához különleges embereket választ és küld a történelem folyamán. Ezeket szenteknek nevezzük, akik minden másban azonosak mivelünk, de egyben különböznek tőlünk. Ha ráébrednek Istentől kijelölt feladataikra, akkor minden mást alávetnek ennek, olyannyira, hogy más területen esetleg nem a legtökéletesebben járnak el, sőt hibát követnek el. Olykor akkora hibát, hogy a hivatalos egyház még meg is inti őket, sőt – horribile dictu – cenzúra alá vonja, vagy még indexre is téteti őket.

Az a generáció, mely átélője, szemlélője volt a második világháborút követő eseményeknek, nagyon jól tudja, hogy Mindszenty József mind a két diktatúrának, a hitlerinek és a bolseviknek egyaránt éles bírálója volt, és mindkettő bebörtönözte, sőt ha lehetett volna, halálra akarta ítélni. Életszentsége mindmáig vitathatatlan.

A magyar püspöki kar évekkel ezelőtt el is indította Rómában a boldoggá avatási eljárást. Hol van akkor a probléma? Erről nyilatkozott a közelmúltban Tóth Zoltán József jogtörténész a Magyar Szemle 2009. 5-6 számában (111-124) Mindszenty József védelmében című recenziójában (Magyar Szemle 2009. 5-6, 111-124).

Az ügy számomra azáltal válik rendkívülivé, hogy egy „világi” veszi védelmébe a vértanúságig helytálló, egyházát és hazáját életveszélyben is hűségesen szolgáló magyar bíborost olyan egyházi személyekkel szemben, akik a jogtörténész szerint a bíboros életszentségének nem leglényegesebb elemeit emelik ki.

Várszegi Asztrik püspökkel vitába száll azért, mert Mindszenty nemcsak kiállt az emberi jogokért, hanem azok igazságáért halált megvetően harcolt. Élesen rámutat arra, hogy az emberi jogok értelmezése és az igazság közé nem tehető egyenlőségjel. Más kiállni, hangoztatni az emberi jogok fontosságát, és más, minőségében is más, több a jogok mellett az elkötelezettséget, a felelősséget is vállalni. Ez utóbbi ugyanis feltételezi a szeretetet, amely az áldozatvállalás és a szenvedés elfogadásában és felajánlásában válik hitelessé. Mindszenty József és vele együtt sokan épp ebben lettek Isten tanúságtevői.

A következőkben Tóth Zoltán jogtörténész Somorjai Ádám két művéről írt recenziójával foglalkozom Az egyik: Ami az emlékiratokból kimaradt. VI. Pál és Mindszenty József 1971-1975., Bp., 2008., a másik: Majd halálra ítélve. Dokumentumok Mindszenty József élettörténetéhez, Bp., 2008.

A recenzor természetesen nem a nélkülözhetetlen dokumentumokkal száll vitába, hanem azok értelmezésével, a hozzájuk fűzött megjegyzésekkel és az azokra épített konklúziókkal. Mindez egybevág azzal a szemlélettel, amit előtanulmányomban Walter Nigg alapján megkíséreltem körvonalaiban bemutatni. T.i. megint az történik, hogy a hierarchikus egyház nem arra koncentrál, ami a lényeg. A vértanúságot is vállaló bíboros a huszadik század magyar történelmének – egyházi és nemzeti sorsának – legnagyobb példaképe. Nemzete és egyháza világosan látta, hogy Istentől rendelt küldetését és annak minden elképzelést felülmúló szolgálatát magáévá tette plébánosi, püspöki és hercegprímási posztján egyaránt, a börtönben éppúgy, mint az amerikai nagykövetségen vállalt száműzetésében. Papjai, hívei már életében szentnek tudták és tisztelték. Ennek ellenére a hierarchikus egyház olyan részletkérdéseken akad fenn, ami különben is járulékos, de még a hivatalos egyház előtt sem lezárt, elfogadott, sőt még nem is tisztázott. Például az un. vatikáni Ostpolitik-ot a kommunizmus évtizedeiben a kényszer hozta létre, mely a Vatikán külpolitikájának egy eléggé zavaros, nem kiforrott, de minden bizonnyal jó szándékú próbálkozása, hogy egyrészt enyhítse a véres diktatúra által üldözött, kegyetlenül meghurcolt papok, hívek tízezreinek sorsát, másrészt, hogy valamiféle párbeszéd alakuljon ki a diktatúra és az egyház között.

Ezek a politikai kísérletezések kezdettől fogva óriási vitákat váltottak ki. Két táborra lehet osztani az érintetteket. A diktatúra területén élők legtöbbje óva intette a Vatikán illetékeseit, mert tapasztalatból tudták, hogy a „hazugság atyját” megtestesítő félholtra, és azért akarták eltenni láb alól, mert de facto, míg szabadlábon volt, soha egyetlen egy kommunistával sem állt szóba. Tudta ugyanis, hogy hazudnak reggel, délben, este, és még a „hogy” előtti vesszőt is hazugság íratja velük.

A másik tábor szellemi atyja Casaroli bíboros, a Vatikáni külügyek vezetője volt. Ő nemcsak un. megállapodásokat kötött a kelet-európai diktatúra kormányaival, hanem abban a tévhitben ringatta magát, hogy az a leghelyesebb, ha minden megüresedett püspöki székhelyre megyéspüspököt neveznek ki. Természetesen ennek az akciónak végrehajtásában eleve benne rejlett, hogy a püspökjelöltek legtöbbje a kommunista államhatalom lekötelezettje volt // Itt jegyzem meg, hogy a korszak tudományos kutatója épp a napokban kénytelen volt leírni ezt a mondatot „Izgalmas kérdés, hogy lehetett sikeres a kádári politika az egyházak tekintetében, és miért sikerült beépíteni a szinte teljes felső papságot? Stefano Bottoni: Titoktalanító. Magyar Nemzet Magazin, 2009. nov. 7., 23. oldal //.

Nos, mindezt azért kellett dióhéjban elmondani, hogy érthető legyen az az összefüggési rendszer, amelybe az olvasó jelen tanulmányomat el tudja helyezni. Nem könnyű ugyanis nemcsak megérteni, de még elképzelni is, hogy milyen átláthatatlan pókháló-labirintusban éltünk és még élünk ma is.

Teljes egészében elfogadom a jogtörténész ama megállapítását, hogy valami oknál fogvalegnagyobb szentjeinket egy idő múlva a hivatalos egyház a boldoggá avatás előtti periódusban (Prohászka, Mindszenty, Márton Áron) problematikusnak tünteti fel. És ekkor kezdődnek a „félhivatalos magyarázatok” és „kiszivárogtatások”.

(Épp ennek vagyunk most is tanúi az említett Magyar Szemle hasábjain). Feltűnő, hogy valamiért meg kell magyarázni őket, vagyis értelmezni az éppen aktuális rendszer diszkurzus-terében.

És elfogadom Tóth professzornak azt a megállapítását is, hogy mindez azért visszatérő probléma és áthághatatlan betonfal, mert magának a korszaknak a rendszere torz, igazságtalan, enyhén szólva problematikus. Egy torz világban ugyanis a tények nem elegendőek, és addig nem lehet előbbre jutni, míg a tényeket – jelen esetben nagyjaink életszentségét – rendszerkonform módon nem tálaljuk. Ez állhat abból, hogy a feladatra vállalkozók az illető „szent” életéből bizonyos – sokszor tizedrangú dolgokat – kiemelnek, másokat – ha szükségesnek vélik – elhallgatnak, vagy egyéni magyarázataikkal felismerhetetlenségig megmásítanak. Csak semmiképpen sem engedni, hogy – például a jelen esetben – Mindszenty bíboros személyiségét, életszentségét, Istentől rendelt és a bíborostól teljes egészében elfogadott küldetését a maga teljességében tárják elénk! A jogtörténész éppen ezen okok miatt adta tanulmányának címéül: Mindszenty védelmében. (Milyen elgondolkoztató és alapjában véve szánalmas, hogy a bíboros magatartását egy világi védi meg egy bencés szerzetes ellenében!)

Íme, itt kell visszautalnom ismételten Walter Nigg nélkülözhetetlen művére: érezzék kötelességüknek az illetékes egyháziak, hogy minden eszközzel hozzá kell járulniuk, hogy az illető szentben meglátassák Isten eredeti tervét, domborítsák ki azokat az erényeket, melyekkel az illető végre tudta hajtani Isten akaratát. Ne másra tereljék a figyelmet, hanem különösen arra az egyre, mely miatt a földre küldte, azon belül annak a nemzeti egyháznak ajándékozta őt az Úr.

Mivel paptanár vagyok vagyok, és 1944-ben Zircen Mindszenty József veszprémi püspök szentelt pappá, bizonyos korszakában kortársak voltunk, ezért koronatanúja vagyok mindannak, amivel már akkor vádolták. Kezdetben a rágalmakat a nyilas, majd a bolsevik propaganda terjesztette, de a fertőzés igen hamar elöntötte a klérus szemléletét is, és a békepapi mozgalom révén beleivódott az egyházi köztudatba is. Ennek nyomait még ma is minduntalan észleljük, szóban, írásban egyaránt. Legutóbb épp Somorjai Ádám bencés történész köteteiben köszönt vissza szinte szó szerint, sőt újabb érvekkel bővítve.

Mindszenty József nem haladt a korral és nem ismerte el az államforma-változásokat. Megrögzött királypárti volt, és ez az álláspontja volt egyik előidézője tragikus sorsának.

Intranzigens merevsége okozta a szerzetesek és az egyházi iskolák feloszlatását.

Ehhez most – 2008-ban – a következő „vádpontok” sorakoznak fel:

„Csodálkozhatunk-e azon, hogy egyre korosabbá válva, térben és időben a való világ fő folyamataitól elszigetelve, a társadalmi formációváltások, politikai berendezések széles tárházát mindennapjaiban tapasztalva megkeseredetté, esetenként anakronisztikussá vált elveihez való ragaszkodásával? A történelem száguldott el mellette, vagy az elvtelen kompromisszumok gyűrték maguk alá? Vajon ő nem értette-e meg a 20. század fő folyamatait, vagy e századon véres nyomokat hagyó akarnokok nem értették meg őt? ”( v.ö. i.m. 113.)

Ezek a kérdésfeltevések már önmagukban is sértőnek tűnnek számomra, aki közelről ismertem, futára voltam (Endrédy Vendel, Márton Áron és Mindszenty József bizalmából hol lóháton, hol titkos megbízatással éjszakai gyorsvonattal teljesítve a parancsot).

De Somorjai a zavaros megfogalmazású kérdéseken túl még egy ennél is nagyobb „vádat” fogalmaz meg, amely méltán kiverte a biztosítékot a jogtörténész professzor agyában. A bencés történész, aki különben fontos tisztségviselő a római kúriában, megállapítja, hogy a bíboros megítélésében a problematikus kérdés az ő konfliktusa a szentszékkel, amelynek háttere még csak nem is a Vatikán keleti politikája, hanem annak a magyarországi rezsimmel folytatott vitája, mely a bíboros egyházi és közjogi helyzetére is vonatkozik. Hogy itt milyen nagyhorderejű közjogi kérdésekről van szó, mutatja az az elgondolkoztató tény, hogy a kilencvenes években Sodano bíboros, a Vatikán államtitkára (vagyis külügyminisztere) maga kérte a Horn-kormányt, hogy titkosítsa a ’60-as évek államközi tárgyalásainak dokumentumait.

Somorjai nem teszi véka alá a kérdésben rejlő, vagy tudatosan elrejtett „lopakodó aknákat”, és ezt írja: „Éltet bennünket a remény, hogy nem lesz szükséges hazugsággal vádolnunk az Apostoli Szentszék diplomatáinak keleti politikáját, mert ha ilyen áron akarnánk tovább vinni a boldoggá avatást, nem kizárt, hogy zsákutcába jutunk” (i.m.115.).

Még világosabban fogalmaz, amikor az alapkérdésre terelődik a szó, és idézi Mindszenty saját kezével írt szövegét, melyet aláírásával is hitelesített, de nem küldte el a pápának:

„Az elmozdítással nem szűntem meg Magyarország prímása lenni… Elérkezik majd a nap, amikor a Nemzetgyűlés visszavonja az 1974. évi döntést, azt alkotmányellenesnek, törvényen kívülinek és a hagyomány megerőszakolásának ítéli, mert a Nemzetet egyáltalán nem kérdezték meg egy olyan fontos kérdésben, amely pedig őrá tartozik” (i.m 118)

Épp ebben rejlik sokaknak, köztük Somorjai Ádámnak is a sorok közé elrejtett félelme. T.i. Mindszenty József álláspontja kristálytiszta és megalapozott. Az ország államformája, az esztergomi érsek közjogi méltóságának kérdése mindmáig nem tisztázott. A kérdések felett törvénytelenül hatalomhoz jutott országgyűlések szavaztak. Miközben a ’49-es rezsim szakít az ezeréves magyar állammal, jogelődjének 1919-et teszi. És ez az alapvető oka a mai közéleti bizonytalanságoknak és igazságtalanságoknak. A bíboros nagyon jól ismerte a magyar közjogot, és reálisan értékelte a körülötte bekövetkező változásokat. Nem személye miatt, hanem az általa betöltött közjogi méltóságával összeforrott szerepének jövője miatt vallotta, hogy most egyedül ő képviseli a jogfolytonosságot.

Somorjai Ádám fordított optikával nézi a kérdést, és amiatt marasztalja el a bíborost, hogy közjogi szerepét egy jogi stabilitással létrehozott Nemzetgyűlés elé akarja vinni. Szerinte a pápa döntött, s ebbe a bíboros nem nyugodott bele úgy, ahogy azt elvárta tőle a Szentszék. Jól látja a recenzor, hogy Somorjai Ádám köteteiben „keveredik a történészi munka a jelenbe aktualizált egyházpolitikai magyarázatokkal” (i.m. 113).

Akárhogy is nézzük ezt a kérdést, minduntalan beleütközünk egy sajnálatos ténybe: a magyar egyház nem áll ki kellő energiával példaképeink kanonizálásának érdekében.

Legutóbb ezt nyilatkozatban is kifejtette Szőke János szalézi szerzetes, aki a boldoggá avatási ügyeket képviseli Rómában. Megdöbbentette, hogy Mindszenty hercegprímást mennyien tisztelik külföldön is. Amikor az esztergomi főegyházmegye 1994 és 1996 között lefolytatta az egyházmegyei eljárást, melynek több ezer oldalas aktái ma Rómában vannak, egy lengyel pap jelentkezett, hogy szívesen vállalná a posztulátori szerepet. „Ez rádöbbentett minket arra, hogy egyrészt  a r c p i r í t ó  dolog volna, ha erre a feladatra nem találnánk magyart, másrészt határozottan fel kell vállalnunk az ügy támogatását”… Egy átlagos eljárás a boldoggá avatásig minimum 5-10 évet vesz igénybe. Mindszenty bíboros esetében  ezt már messze meghaladtuk, idén léptünk túl a 15 éven. Ebben sok egyéb mellett  e m b e r i   m u l a s z t á s ok,   h ű t l e n s é g e k  is szerepet játszottak, amelyek lassították, csaknem  l e á l l í t o t t á k   az eljárás előrehaladását. A közelmúltban a Szentszék legfelsőbb hivatalának a közbelépésére volt szükség ahhoz, hogy ez a helyzet megváltozzék, ami nagyon meggyorsította az ügyet. Két év alatt 8 év hanyagságát sikerült behozni” (Új Ember, 2009. nov. 15., 9.oldal).

+

Mint kívülálló, természetesen sem jogom, sem lehetőségem nincs ahhoz, hogy objektív bírálatot mondhassak a kérdésben, de ahhoz, mint minden hívőnek, nekem is jogom van: megkérdezni, ki ezért a felelős? Kinek érdeke ez a káosz, és van-e egyáltalában felelőse egy ilyen ügynek. Ha nincs, miért nincs? Hogy történhetik meg, hogy a Püspöki Konferenciákon egyetlenegy főpapnak nem áll módjában, hogy előhozza és kivizsgálja a dolgok állását. Vagy ekkora közönnyel szemlélik még az illetékesek is, hogy az ország hívőinek minél előbb a pápa által is szentesített példaképük lehessen az a bíboros, aki életét is felajánlotta értünk?

Mert épp a fent is tetten ért félremagyarázások és a szentté avatások ügyét képviselő Szőke atya által „mulasztásnak”, sőt „hűtlenségnek” minősített botrányos magatartás miatt a magyar emberek, de még a papok sem tudják, hogy kit is adott a Gondviselés a magyar népnek Mindszenty József bíboros személyében. E sorok írója is a Magyar Szemle cikkeiből, és nem egyházi médiából tudta meg, hogy Mindszenty már zalaegerszegi plébános korában is megmutatta, hogy milyen energiák mozgatják papi életét. Kilenc új plébániatemplomot, hét plébániaházat, tizenhét lelkészséget, kilenc ideiglenes misézőhelyet alapított. A Notre Dame nővérekkel a tanítóképzőt, középiskolát, polgári, elemi és háztartási iskolát nyitottak. Az egyházi vagyonból évente harmincöt szegény sorsú diák tanulmányi ösztöndíját fedezte. A zalaegerszegi plébániához tartozó egyházi birtokot mintagazdaságként működtette. Napilapot indított, a Zalaegerszegi Újságot. Mindezekhez nem vett igénybe állami támogatást.

Zseniális személyiségre utal szervezőkészsége, pénzügyi gazdálkodói hozzáértése. Ennek köszönhetően hitelszövetkezetet, helyi pénzt biztosító bankot működtetett, amely a kor színvonalának megfelelő családi házak sorát építette fel szerény jövedelmű családoknak. És megszervezte azt is, hogy minden utcának megvolt a szociális felelőse, aki figyelemmel kísérte a bajba jutókat, hogy lelki, anyagi segítésben részesítse őket.

Amikor kinevezték veszprémi püspökké, új székhelyén is folytatni akarta a plébánoskorában bevált módszereket, és Prohászka stílusában földosztással, vagy bérleti módszerben akarta átalakítani a püspöki birtokot. Mindebben a törekvésében a háborús évek és a német megszállás megakadályozták. Jóllehet a püspöki kar újonnan felszentelt főpapja volt, ő kezdeményezte a német fasizmus elleni összefogást, és oly ellenállásra buzdította papjait, híveit, hogy a nyilas kormány azonnal letartóztatta. A börtönbe püspöki ornátusban vitette magát végig a városon Veszprémben.

Jelen voltam Rómában azokban a hónapokban, amikor XII. Piusz pápa újraszervezte a világháború szörnyűségeiben összeroppant egyházat. Ennek egyik kiemelkedő eseménye volt az új bíborosok, püspökök kinevezése. A Római Magyar Akadémián laktam, mint ösztöndíjas olasz szakos tanárjelölt. Római tartózkodása idején itt lakott Mindszenty bíboros is. (Ismert engem, mint legjobb barátjának, Endrédy Vendel zirci apátnak szerzetesét, aki engem többször futárként küldött hozzá). Ott voltam, és hallottam a pápának azt a valósággal próféciának is beillő szavait, amikor a magyar bíborosnak azt mondta, hogy ő lesz az első, aki bíborával tanúságot fog tenni hite és meggyőződése mellett. És jelen voltam az Akadémia nagy termében, amikor a szertartásnak megfelelően egy monsignore átadta Mindszenty Józsefnek a bíborosi kalapot, aki egy öt perces klasszikus latinsággal elmondott dikcióban köszönte meg a pápának ezt a magas elismerést.

Mindezt a hitelesség kedvéért jegyeztem meg, mert a most következő néhány bekezdést tanúvallomásnak lehet és kell venni a bíboros életszentsége tárgyában.

Az a néhány év, amikor esztergomi érsekként a főegyházmegyét vezette, a magyar népnek és a magyar egyháznak legdinamikusabb és legreményteljesebb időszaka volt. Mint a budai ciszterci gimnázium tanára, majd 1948-tól a bíboros legkedveltebb plébániájának, a Szent Imrének káplánja, saját magam tapasztaltam és éreztem, mit jelent ő népének és a katolikus híveknek, papoknak, szerzeteseknek, nővéreknek, sőt a Kárpát-medence üldözöttjeinek, a családoknak a Benes-dekrétumokkal és ahhoz hasonló diszkriminációkkal sújtott áldozatainak. Mindenkinek védője, őrzőangyala volt. Köztudott, hogy az első szabad választás után a Yalta-i egyezmény árulása miatt ránk omlott a szovjet megszállás a maga összes brutalitásával, népirtásával, egyházüldözésével együtt.

Mi mindannyian, az egész magyar nép, még a trianoni határokon kívül rekedt magyarság is úgy néztünk fel a bíborosra, mint a választott nép nézett Mózesre, vagy amint a tanítványok Mesterükre. Láttuk, hogy minden erejét összeszedve, magát teljesen Jézusnak és Hazájának felajánlva minden percét nekünk szenteli. Volt ideje még arra is, hogy a legkisebb kápolnában is un. visitatio canonica-t tartson. Jelen voltam az Ibrahim utcai rendházunkban tett látogatásán, ahol a Tabernákulumot, a szent szerek tisztaságát szemlélte meg, és néhány percet beszélgetett velünk. De jelen voltam rendtársaimmal együtt azokon a nagygyűléseken is, melyeket ő szervezett az egyházi iskolák államosítása elleni harcban. Amikor meghirdette országjárását a Mária-évben, a magyar nép tudta, érezte, hogy a bíboros magával a Sátánnal veszi fel a végső harcot, és a lehetetlent is megkísérli. Soha olyan egységes nem volt a magyarság, mint 1947-48-ban.

A máriagyűdi zarándoklaton a szememmel láttam, hogy még a jugoszláv megszállt területekről is jöttek tömegek csónakkal átkelve a Dráván. Magyar földön nem volt addig szokásban, hogy a prédikáció közben a hívek tapssal fejezzék ki együttérzésüket. Nos, itt ez is megtörtént.

Százezres tömegeket tudott magával ragadni. Ezt láttam 1948. augusztus huszadikán is, amikor az ő vezetésével tartottuk meg az utolsó Szent Jobb körmenetet. Ő az előtte lévő héten jött haza az Egyesült Államokból. A Hősök terén tartott beszédében már észrevettük, hogy tisztában volt, mi előtt áll az egyház és a nemzet. Ekkor történt először, hogy a karhatalom felső parancsra inzultálta a békés felvonulókat. A pálosok Szikla Kápolnájánál tartott imatalálkozónál több százezren jöttünk össze, leállt a forgalom, és a Szabadság hídon elkezdődött a verekedés. Pattanásig feszült a húr a bíboros körül.

Mivel tudta, hogy letartóztatják, 1948 novemberében kézhez kapta minden pap a főpásztor utolsó üzenetét: bármit csikarnak ki erőszakkal belőle, ne higgyük el, mert az az igazság, amit most szabadon mond és ítél. Letartóztatásának híre megbénította az egyházat és vele együtt az országot.

A megkínzott, életfogytiglanra elítélt hercegprímás még börtönében is összetartotta nemzetét. Amilyen egységes volt népünk a prímás letartóztatásáig, olyan egységes volt a népi ellenállás falutól városig, családtól iskoláig. Ez a látszólag nem működő, mégis az egész nemzetet egységben tartó energia volt az utolsó hitvallás az ország első főpapja mellett. Ez a magyarázata annak, hogy katonák, tisztek szabadították ki, és szállították Budapestre 1956 októbere végén, hogy a forradalom szellemi irányítója és lelkiismerete legyen.

November 4. hajnalán a prímásnak az Egyesült Államok budapesti nagykövetsége adott menedéket. Az eddig titkosított levéltári és követségi dokumentumok csak a legutóbbi időkben kutathatók és hozhatók nyilvánosságra. Ezekből látható, hogy száműzetésének éveiben is szünet nélkül népéért, magyar egyházáért áldozta fel életét. Az újonnan előkerült és még nem publikált iratmennyiség 5800 oldalt tesz ki, benne száznál több levél a mindenkori pápával, a bíboros államtitkárokkal, 69 levél az amerikai elnökökhöz.

A bencés történész még azt is fájlalja, hogy a bíboros miért nem bízta saját ügyét a Gondviselésre! Sőt nem tartja helyesnek, hogy saját igazának bizonyítására kiadta Emlékirataim c. munkáját, amivel sok kellemetlenséget okozott a Vatikánnak is.

A prímásnak ebben is igaza volt. Ki tudja, kiadták volna-e az emlékiratait, mint ahogy máig nem adták ki lelki naplóit és további feljegyzéseit, és semmi jel nem mutat arra, hogy akár a jelenlegi bíboros utód, vagy bárki foglalkozna annak a monumentális munkának kiadásával, melyet a követségen írt Egy különös nemzet története címen, melyet az említett jogtörténész professzor ismer, és megdöbbentő alkotásnak nevez.

Somorjai Ádámnak Mindszenty Józsefről írt dokumentációs kötetein végigvonul egy mély ellentmondás. Megállapítja ugyanis, hogy megítélésében a problematikus kérdés a Szentszék és a bíboros konfliktusa, beleértve a magyarországi kommunista rezsimmel szemben tanúsított konfliktusát is, ugyanakkor a szerző óv attól – éppen a Vatikán problematikus politikája miatt –, hogy ezt a kommunista rezsimmel folytatott viszonyt boncolgassuk. Ez nem történészi magatartás, mert egyrészt így nem tisztázódhatnak a nagy és a kis problémák, másrészt megmaradnak a bíborost elmarasztaló tévesnek látszó ítéletek.

Érdemesnek ítélem megjegyezni, hogy miközben ezeket a sorokat írom a késő éjszakában, egy levél érkezett a számítógépemen attól a Németországban élő D. István testvérünktől, aki 2005 májusában Mindszenty József bíboros közbenjárását kérve csodás gyógyulásban részesült. Ezt 2009-ben a Szentszék az ilyenkor előírt kivizsgálások után hivatalosan csodának minősítette és elfogadta... Olvasva Somorjai Ádám Rómában élő bencés egyháztörténész válaszát a jogtörténész professzor recenziójára (Magyar Szemle, 2009. augusztus, 176-185.o.), kénytelen vagyok leszögezni, hogy amit ő a „A Mindszenty-kutatás Achilles-sarkának” nevez, az nem a bíboros sarkán keresendő, hanem Somorjai torz történetszemléletében. Épp itt érhető tetten az a fonák állapot, hogy hivatalos egyházi körök nem azt vizsgálják, hogy az Istenben megboldogult kiválóság maradéktalanul teljesítette-e a Gondviseléstől rábízott feladatot, hanem alkalmazkodott-e mindenben a Vatikán – jelen esetben – Ostpolitik-nak nevezett felfogásához és immár bebizonyosodott tévedéseihez. – És ez a hívő közösséget nemcsak elkeseríti, de meg is botránkoztatja.

A boldoggá-, illetve a szentté avatás ügyvitelét egyházi nyelven pernek nevezik, melynek van un. advocatus diaboli-ja. Ez azt jelenti, hogy épp a tárgyilagosság miatt minden boldoggá avatandó ügyének van egy hivatalból kinevezett „ellenlábasa”, akinek épp az a feladata, hogy rámutasson az illető esetleges vagy valódi tévedéseire, hibáira. Ezeket a negatívumokat a védőügyvédnek kell védelmébe venni, megmagyarázni. Ha Somorjai Ádám a könyveiben felhozott problémákat az advocatus diaboli minőségében tenné, természetesnek vennénk – de hogy ezeket éppen ő és éppen a dokumentumokat közreadó művének magyarázójaként csöpögteti el olvasóinak lelkébe, elszomorító látvány, és sajnos nem ismeretlen a mai egyház történetében. Azt a feladatot, amit annak idején az AEH töltött be, ma már mi magunk végezzük el, legfeljebb finomabb formában, de a végeredmény szempontjából azonos fokon: annak idején ők, most saját magunk akadályozzuk legnagyobb példaképeink egyetemes tiszteletét, oltárra emelését.

Lehet, hogy nem ilyen bonyolult Márton Áron gyulafehérvári püspök boldoggá avatási ügye. Azonban a politikailag amúgyis agyongyötört, reménytelenségbe taszított hívek milliói úgy érzik, hogy sanyarú életükben óriási segítség lenne, ha ország-világ előtt nyilvánvalóvá válnék, hogy a kicsi Erdélynek olyan égi pártfogója van, akit életében szentként tiszteltek. Ennek e természetfeletti erőnek közhírré tétele késik immár húsz éve.

Egyre nehezebben tudjuk feldolgozni mi papok is, hogy miért.

Azt pedig még nehezebben tudjuk megérteni, hogy a valóban vértanúságot szenvedő, szívén az oltáriszentséget vivő fiatal káplán testvérünk, Brenner János boldoggá avatása miért szenved szintén késedelmet, hiszen az ő esetében annyira egyértelmű a vértanúság, hogy a vérben úszó karinge, a bursa, az orvos által megállapított több mint tíz késszúrás nyoma mind bizonyítéka annak, hogy hivatása közben meggyilkolt vértanúval van dolgunk! Mi hiányozhat még ahhoz, hogy harminc év után sem találjuk a boldoggá avatottak között. Az ő esetében nem kell exhumálni, csontokat vizsgálni, DNS-vizsgálatokat csinálni, hiszen előkerültek már a tanúk is, akik hallották a segélykiáltásait, a sikoltozását. És azt is tudjuk, hogy még élnek a gyilkosai. Soha nem volt annyira szüksége a mai fiatal papságnak példaképre, mint ma, hiszen üresek a szemináriumok, és egyre üresednek a templomaink, éppen azért, mert nem látják az Egyház hősiességét, a hitükért, vallásukért életüket is odaadó fiatal embereket. Bocsánat a szóért, mégis meg kell említenem, hogy az utolsó időben elbillent az egyensúly a főpapok kanonizálásának ügyében, hiszen Apor Vilmos püspök, legutóbb Meszlényi Antal szintén püspök minden bizonnyal maximálisan megérdemlik a „boldog” címet, mégis merem mondani, hogy a fiatal papoknak és a fiatalságnak még jobban imponálna, ha egy fiatal hőst állítanának példaképként eléjük. És azt is jó tudni, hogy éppen Brenner Jánosnak a kultusza a hívek körében is.

Problémák halmaza Prohászka boldoggá avatása körül

Megvallom, hogy mindaz, amit eddig írtam, azért tettem, hogy alaptémámra még jobban rávilágítsak. Tudniillik Prohászka Ottokár, a szeráfi székesfehérvári püspök boldoggá avatásának ügye enyhén szólva egyedülálló, megdöbbentő, sőt botrányos. És egyúttal magába foglalja mindazt, amit eddig elmondtunk az életszentség körüli vitákról és arról a sajátos tényről, hogy a hívők igényét éppen az egyházi illetékesek nem veszik figyelembe, sőt – legalábbis úgy tűnik – épp ellene tevékenykednek. Prohászka Ottokárt már rég boldoggá, sőt szentté avatták volna, ha nem jöttek volna közbe szomorú tények. És itt most nemcsak a kommunista diktatúrára gondolok, mert annak a gáncsoskodását meg lehet érteni, hiszen a sátán hatalmában lévő politikai tényezők természetesen tiltották még a nevének kiejtését is. Azt azonban senki gondolta, hogy halála után 80 évvel még a legfelsőbb egyházi körök is ellenállást tanúsítsanak boldoggá avatásának elindításában. E sorok írója egy életen át nemcsak a szent életű püspök életével, kultuszával foglalkozik, hanem figyeli azt is, hogy a legfelsőbb egyházi körök hogyan viszonyulnak szentéletű elődjükhöz.

Prohászka Ottokár egy alkalommal azt mondotta egy tuberkulózisban kezét-lábát elvesztő kislányról, akit rendszeresen meglátogatott, hogy a középkorban ezt a gyermeket már szentté nyilvánították volna (a szerencsétlen súlyos beteg kislány a templom oltára számára fogával és egyik ujjával kézimunkát készített és ezt adta át Prohászkának). Mintha ezzel a mondatával rátapintott volna, hogy milyen különbség van a középkori és a mostani szentté avatási eljárások között. Kezdetben ugyanis maga a nép döntött, elvégre a nép volt a tanú, hogy „ki a betyár, ki a szent” (Mécs László). Abban az időben nem voltak hosszadalmas boldoggá avatási procedúrák – gondoljunk akár Szent István, akár Szent László esetére - a nép volt a kezdeményező és a tanúságtevő valakinek az életszentsége mellett. Ezt az igényt jelentették be az illetékes püspöknek és ő kérte a Szentszéktől a jóváhagyást. Régen nem eljárások voltak, hanem úgynevezett oltárra emelések: az Egyház kinyilvánította, hogy az illetőt boldognak, szentnek lehet mondani, tisztelni.

Ismerjük, és bizonyos értelemben szükségesnek is tartjuk, hogy az esetleges túlkapások, visszaélések kiküszöbölése miatt az Egyház igen kemény vizsgálatokhoz fűzi a boldoggá avatást. Ez azonban, ha a dolgok logikáját nézzük, nem jelentheti azt, hogy a népi kezdeményezés sorra kudarcot valljon csak azért, mert egyházi fórumok különböző síkon, különböző fokon nehézségeket támasztanak, sokszor oly mértékben, hogy egy valóban életszentségében kitűnt személyt valósággal letörölnek a boldoggá avatandók listájáról. Rendszerint érthetetlen, megfoghatatlan okok játszanak közre az ilyen esetekben.

Erre a legjobb példa Prohászka Ottokár püspök esete. Halála után (1927) az egész magyar egyház biztosra vette, hogy a legrövidebb időn belül boldoggá, sőt szentté fogják avatni Magyarország apostolát és tanítómesterét. És mégis megtörtént, hogy 1943 tavaszán a magyar püspök kar, élén Serédi Jusztinián hercegprímással letiltotta a székesfehérvári püspök boldoggá avatására irányuló országos mozgalmat (1943. október 6-án). És történt mindez akkor, amikor Budapestet az ellenséges repülőgépek bombázták, és már recsegett-ropogott az egész feudális nagybirtokra épülő magyar egyházi struktúra.

Hogy mennyire a valóságos helyzetet igyekszem megrajzolni, mutatja az, hogy mihelyst a II. világháború után a magyar egyház elvesztette nagybirtokait, sőt megfosztották minden vagyonától, az új bíboros, Mindszenty József első tette az volt, hogy a pápánál, XII. Piusznál szorgalmazza Prohászka boldoggá avatását. A magyarok nagy barátja, Eugenio Pacelli jól tudta, hogy az agyongyötört magyar népnek és az elvérzett katolikus egyháznak most éppen Prohászka példamutatása a legfontosabb kérdés. A Jubeliumi Sorozat című kiadványaink első kötete fontos dokumentációt közöl ezzel kapcsolatban. Mindszenty bíboros és a pápa között lefolytatott beszélgetés minden bizonnyal már a megteendő lépéseket is tartalmazhatta, hiszen 1946. október 5-én Shvoy Lajos, mint az illetékes megyéspüspök levelet írt XII. Piusz pápának, mely levelet október 11-i dátummal továbbította Mindszenty bíboros Rómába. Ebben a következőket olvassuk:

Már majdnem húsz éve, hogy boldog emlékezetű elődöm, Prohászka Ottokár, Székesfehérvár lángoló lelkű püspöke, Magyarország apostoli buzgalmú tanítómestere az örök hazába átköltözött. Prófétai lélekkel átjárva, a jövendőket szinte előrelátván, ezt az óriási harcot a jó és rossz között – ami ma mindenütt tapasztalunk – tudta előre. Ezért püspöksége huszonkét éve alatt hazáját fáradhatatlanul bejárta, és főleg a művelteket, kiváltképpen a férfiakat kiemelni fáradozott a liberalizmus vallási közönyéből és tudatlanságából. S ugyanakkor apostoli lélekkel telítette a papságot és figyelmüket a szociális kérdésekre irányította. Az ő gondozásában a „Szociális Misszió Társulat” a keresztény caritas szolgálatára jött létre, és ehhez számtalan hitbuzgó nőt az oltáriszentségi belsőséges életre vezetett és segítőtársainak megnyert.

A férfiaknak adott lelkigyakorlatán, szentbeszéde alatt, ahogy épp szavát emelte, azon helyt csapott rá a halál. Ez a jelképszerű halála megrendítette az egész nemzetet. Barátai és ellenségei is a kegyelet és tisztelet őszinteségével sereglettek halotti ágyához, sírjához. Alig húsz év múltán is, sőt inkább mint valaha erkölcsi elveivel, mint „Magyarország apostoli és tanítómestere” tündököl. Ezt az egyedülálló lángelmét, ezt a legműveltebb embert, ezt az apostoli férfiút – mily sajnálatosan – a Szent Kongregáció Indexre tette! És az eucharisztikus léleknek nagysága ekkor ragyogott fel legtündöklőbben. Készséges, alázatos szívvel a Szent Kongregáció döntésének alávetette magát. Ámbár a Kongregáció az ő esetében a szokásosan előírt eljárást nem követte.

Serédi Jusztinián, Magyarország akkori hercegprímása utolsó püspöki tanácsülésén mondta, hogy ő – akkor a római Szent Anzelm Kollégium paptanára – megkérdezte a Szent Kongregáció titkárát, vajon Prohászkát a szabályok szerint megkérdezték-e, kész-e visszavonni a kifogásolt tanát? – és ha igen, a püspök nem tehető Indexre. Ám a titkár röstelkedve megvallotta Serédi Jusztiniánnak, hogy ez esetben megszegték a szabályt, és Prohászka Ottokárt kérdezés nélkül és a visszavonási lehetőségét elejtve tették Indexre.

Fájdalmas és egyre üszkösödő sebe a magyar katolikusságnak ennek az apostoli buzgalmú püspöknek az Indexre tétele! Papok és hívek még ma is fájva érzik, hogy ezt a legjobb, legnagyobb, vezető szellemet vizsgálat és kikérdezés nélkül ítélték el.

Magyar hon nagy tanítója húsz évvel halála után és a háborúk nyomán még magasabbra emelkedik szemeink előtt – az idők annyi sok mindenben igazolták őt. Ezért is alázatos lélekkel és fiúi hódolattal járulok Szentségedhez és az egész Egyházmegye, sőt bizonysággal írom, az egész ország nevében is esdem, hogy Prohászka Ottokár nevét jóságosan az Indexről levenni kegyeskedjék.

Sajnos erre a levélre adott válasznak nyomára nem jutottunk. Hogy mennyire igaza volt Shvoy püspöknek, hogy ő az egész ország nevében szól a pápához, mutatja, hogy 1947-ben Prohászka halála után húsz évvel megmozdult az ország, és a Székesfehérvárott majd Budapesten valóságos tüntetéssel álltak ki Prohászka püspök mellett. Székesfehérvárott a kupolás Prohászka templomban 1947. április 13-án az egész püspöki kar jelenlétében Mindszenty bíboros vezetésével emlékeznek meg halálának 20 évfordulójáról. Még ennél is nagyobb lett volna a budapesti megemlékezés, hiszen az Egyetemi templom volt egykoron Prohászka szószéke (itt érte a halál is), de a kitűzött vasárnapi ünnepség előtt éjszaka a Károlyi kertben álló Prohászka szobrot a liberálisok és szövetségesei, a kommunisták ledöntötték. Bár az ünnepség elmaradt, az ország népe mégis egy emberként megmozdult. A sajtó pro és kontra erről cikkezett heteken keresztül. Ezzel vette kezdetét az a mindmáig tartó hivatalosan szított Prohászka-ellenesség az ateista oldal részéről. Hatvan éven keresztül nem volt szabad kimondani még a nevét sem. Ma pedig a legkülönbözőbb rágalmakkal, fajgyűlölet, antiszemitizmus vádjával teszik lehetetlenné az objektív értékelést, és próbálják megakadályozni kultuszának újraéledését.

Azon nem is kell csodálkozni, hogy ezt teszik azok, kikről prófétaként előre megmondta, hogy száz éven belül tönkre fogják tenni a nemzet erkölcsi és hazafiúi életét, meghamisítják történelmét, és széjjelzúzzák hagyománytiszteletét, ősi gyökereit. Hogy ez a neoliberális és kapitalista politikai hatalom gyűlöli Prohászkát, emberileg még valahogy érthető, de az, hogy az ellene immár hetven éve áskálódó ellenpropagandával szemben a katolikus egyház legfelsőbb vezetősége a szűk körben tartott konferenciákon és kiadványokon kívül nem képes éppen egy boldoggá avatási eljárás kérésével nyíltan kiállni a nemzet és a hívek milliói elé, ez nemcsak szomorú és érthetetlen, de megbotránkoztató.

Ismétlődik ebben az esetben is az, amiről fentebb beszéltünk: a nép hiszi, sőt tudja, hogy Prohászka püspök az elmúlt évszázadok legnagyobb keresztény magyarja, hérosz, vagy Gárdonyi jelzőjét használva „Napba öltözött ember”, és kívánja, hogy legalább az egyház, a klérus, a hierarchia példaként állítsa eléje, az némán áll, várakozó állásba vonul, és azt mondja: Boldoggá avatása nem időszerű.

A valóság épp az ellenkezője: Prohászka zseniális intellektusa, egyetemes szolgálata, hitvédelme és hazaszeretete, szociális szemlélete és térdre kényszerítő igazságszeretete, elvhűsége és az elvekért vívott véres harcai a legnépszerűbb és legidőszerűbb keresztény magyar példaképpé teszik.

A hivatása közben, mindenki szeme láttára a szószéken történő haláltusáját olyan égi jelnek tekintette mindenki, még legnagyobb ellenfelei is, hogy 1927 áprilisában az egész ország, de az egyetemes egyház is meg volt győződve, hogy Róma a lehető legrövidebb időn belül szentté fogja avatni. Prohászkával szoros kapcsolatban álló Schütz piarista teológusprofesszor ennek tudatában adta közre Naplójával (Soliloquia) együtt a 25 kötetből álló életművét. És éppen a szentté avatás érdekében írta meg életrajzát magyarul, de a Szentszék hivatalos nyelve miatt latinul is. Sírjához százak és ezrek zarándokoltak, imameghallgatásokról, csodás történetekről beszélt az ország hívő népe. A szeráfi püspök kultusza oly méreteket öltött, hogy 1947-ben Mindszenty József hercegprímás Rómában érdemben tárgyalt a boldoggá avatás elindításáról. Csak az ateista szovjet diktatúra miatt maradt félbe az ilyenkor szokásos és szükséges eljárás folytatása. Mihelyst a bíboros elhagyta Magyarországot, Bécsből a Pázmáneumból hivatalosan érdeklődött a Szentszéknél Prohászka boldoggá avatásának állásáról.

Az elmúlt 20 év alatt a magyar egyház hierachiája, ha nem is nyíltan, de burkoltan úgy nyilatkozott, hogy Prohászka ügye ma nem időszerű. Ennek ellenére már a kilencvenes évektől kezdve egy szűk kutatói csoport szívós munkával egyre többször hallatja hangját. A székesfehérvári püspök vezetésével megalakult a Prohászka Alapítvány, én magam pedig magam köré gyűjtve azokat, akik elkötelezettjei Prohászka püspöknek, létrehoztam a Prohászka Baráti Kört. Közel 30 kiadványommal, a Panax Nyomda igazgatójának  áldozatkész  közreműködésével a legnagyobb egyházi könyvesboltokban közkinccsé teszem a szent püspök hagyatékát. Én meg négy kötetben és állandóan új kiadásokban jelentetem meg a magyar egyházi irodalom legnagyobb kincsét: Elmélkedések az Evangéliumról.

Legutóbb pedig szerkesztőmmel, Felsővályi Ákossal elindítottam egy un. Jubileumi sorozatot, melynek tíz kötete egykoron a boldoggá avatás nélkülözhetetlen törzsanyaga lesz.

Örömmel jelenthetem, hogy épp Advent első napjaiban a sorozat első, magyar / angol kötetét személyesen adtuk át dr. Erdő Péter bíboros úrnak, és a Nunciatúrán hivatalosan átadtuk német levél kíséretében a XVI. Benedek pápának felajánlott díszkötetet.

A második, harmadik kötet értéke felbecsülhetetlen, mert ez tartalmazza annak a kéziratnak kritikai kiadását, mely Magyar Fioretti alcímmel most jelenteti meg először a szent püspök hétköznapjairól készített hatszáz oldalt kitevő gépírásos gyűjtést.

A Nunciatúrán megerősítettek abban a meggyőződésemben, hogy a jelen helyzetben minden tőlünk telhetőt megtettünk, és meg fogunk tenni, hogy szerencsétlen sorsú népünk újból erőt, útmutatást kapjon a magyar egyház legnagyobb prófétájától, apostolától és tanítómesterétől.

2009. advent                                                                                               Barlay Ö.Szabolcs