Egyház és a világválság

Akarattal nem azt írtam, hogy gazdasági válság, mert most a közgazdászok szerint is több van annál. Itt –éppen ebben e globalizált világban- minden  egyszerre történik az elemek  kölcsönhatása miatt. A gazdasági válság mellett és annak közepén épp akkora az erkölcsi, sőt a hitbeli válság, mint a bankok pénzügyi válsága.

Vajon  szó nélkül elmegy emellett a többrétegű  -valóban- világválság mellett az egyház? (értve ezen a katolikus egyházat, mondjuk ki egyszerűbben: a Vatikánt?)

 Sietek megjegyezni, hogy az egyház minden téren minden jelenséget figyel, lát és konstatál. Sík Sándor ezt így mondaná:

”Lát embereket és országokat/ Bolond és keserű látásokat/…És hall hazug és gyilkos hangokat/ És népgyűléseket és tankokat./ Az eszme önmagára-lázadását, /A forradalmak bárgyú körfutását,/ Az őrülések örök újúlását..” (Az acélember)

Az egyház most is lát és hallatja is szavát, mint ahogy tette annak idején XIII.Leo (Rerum novarum) vagy XI.Pius (Quiadragesimo Anno) idejében.

Sőt a helyi egyházak is ugyanezt teszik a maguk  szintjén és a maguk hatósugarában. Gondolok Prohászka püspökre, aki  már 1924-ben ezeket a sorokat írta a Katolikus Szemlében: ”Magyarország manapság kínok közt vergődik, s állami és gazdasági létét igyekszik megmenteni s biztosítani. De nemcsak állami létünk veszedelme ijeszt minket, hanem erkölcseink hanyatlása nehezíti meg helyzetünket. Aminek következtében nem állnak rendelkezésünkre azok az erőteljes reakciók, melyek által kiemelkedhetnénk a posványból s azzal a végveszélyből is.”

 A nemzet éleszemű prófétája még a hanyatlás fő megnyilvánulási formáira is rámutat. Ezek: a teljes szubjektivizmus, a tiszteletlenség a lét titkával szemben, az általánossá vált cinizmus. Ötven évvel később Márai Sándor ehhez a látlelethez még két fontos adatot csatol: a kortárs  sajtó és a modern színpad nagy részének erkölcsi nihilizmusát. 

Aki a világválságok korában él, észreveheti, hogy megnő az érdeklődés a biztos, az örök értékek iránt. Ma is a gazdasági recessió réme sokakat tesz nyitottá az erkölcs, sőt a transcendencia kérdéseire. Ez nem azt jelenti, hogy megtelnek a templomok, de azt igen, hogy egyre több filozófus, sőt neves közgazdász a másfél évszázadunkat hatalmában  tartó liberalizmust teszi felelőssé azért, hogy ide jutottunk. Edward Skidelsky az exeteri egyetem filozófusa, vagy a brit David Cameron, de még a baloldali szimpatiájáról ismert Richard Reeves  szerint is napjainkban senki sem tudja megmondani mi a jó és mi a rossz, mert értékrelativizmusban élünk.

Ez bizony kemény leszámolást jelent a rousseau-i hagyományokból kisarjadt bqloldali romantikával és a mindent megkérdőjelező libarális semlegességel, az abszolút relativizmussal

Van-e kiút ebből a gazdasági kaoszból és a vele együtt kirobbant erkölcsi nihilizmusból? És ha van, akkor ki vagy milyen eszme lesz az új „messiás”?

Az említett Skídelsy filozófus a megoldás kulcsát semmiképpen sem az egyházaktól várja, mivel –szerinte - azok maguk is alkalmazkodtak a dekadens korszellemhez. Különben is, írja ő,  ma már senki sem látja a boldog élet kulcsát az erényekben. Szerinte ha jönne is egy új Szent Benedek, ő sem a hagyományos értelemben vett vallási mozgalommal vezetné el a világot a megújúláshoz, hanem a spontán létrejött kis zöld kommunák révén.

Természetesen véleményét, mint mindekiét, jó megismerni,-de amiben téved, azt nem  tudom elfogadni. Például azt az állítását, hogy az egyházak is dekadensekké váltak., ezért sem erkölcsi alapjuk, sem joguk nincs ahhoz, hogy ők vezessék a megújhodás reformját.

Az általánosítás mindenképpen torz szüleménye a kritikának. Mivel nem az én feladatom, hogy más egyházak dekadenciai kvociensét, annak színtjét megállapítsam,-ezért szembefordulva Skidelsky filozófus általánosító szemléletével, a magam egyháza magatartásáról mondom el a tényeket, melyeket ő – a jelek szerint - nem is ismer. Hiszen alig van a világon még eg y olyan intézmény, amelyik az elmúlt évtizedekben olyan sokszor és olyan kitartóan mutatott volna rá különféle társadalmi válságjelenségekre, mint a katolikus egyház.

Az tény, hogy ezek a megnyilvánulások mindegyike elvi síkon mozog. Erre legjobb példa a második vatikáni zsinat konstituciója:Az egyház a mai világban.

Az is tény, hogy a legutóbbi pénzügyi világválságban a szokásosnál lassabban reagált a Vatikán. A pápa érintette a kérdést a püspöki szinodus nyitóülésén, és az egész eddigi rendszerről elmélkedésében azt mondta, hogy aki csak a látható, tapintható világot fogadja el, homokra épít. Ezzel kapcsolatban utalt a nagy bankok összeomlására. Egyuttal sürgette, hogy változtani kell a realizmusról vallott felfogásunkon, és észre kell venni, hogy Isten igéje a legnagyobb realizmus, mindennek a valóságos alapja. Vagyis az a realista, aki erre épít.

Erre építve és konkrétumokat megfogalmazva az Európai Unio Püspöki Konferenciája

javasolta, hogy a döntéshozók tegyék meg  a szükséges lépéseketa világszerte érvényes

rendszerező elv és írányítás létrehozására annak érdekében, hogy a pénzügyíi piacokon igazságosság, átláthatóság és felelősség legyen.

Celli érsek,a kérdés szakembere így fogalmazta meg az elvárásokat: a keresztény bankárok és pénzügyi szakemberek keresztény módon végezzék munkájukat.

Aligha kétséges, hogy az evangélium nem ad jogosítványt, hogy  világgazdasági és pénzügyi  területen kész válaszokat, „recepteket”, modelleket készítsen a Vatikán, melyeket elfogadásra ajánlana. Ezt maga Jézus is elhárította magától.

A megújulás tehát, a reform=a társadalmi reformáció mint mindig, most is az egyes emberben megy végbe. A konverzió legbensőbb világunkban  megy végbe.

                                                                       A tájékoztatót készítette: Barlay Ö. Szabolcs

A gondolat bővebb kifejtését a Magyar Szemle leguitóbbi számában Fáy Zoltán  tollából olvashatjuk a 159-163.lapokon