Kenderes város önkormányzata és a Horthy Miklós Társaság közös szervezésében konferencia megrendezésére került sor 2009. június 20-án Kenderesen a Horthy kastélyban

vitéz nagybányai Horthy Miklós Magyarország Kormányzója születésének 141. évfordulóján (1868 július l8 – 2009. június 20.).

Erre a konferenciára kaptam én is meghívót mint előadó. A Horthy korszak relikviáiból a kiállítás 9 órakor kezdődött.

Én körülbelül 1/2 10-kor érkeztem meg Kenderesre. Meglepetésemre nem a kastélyban, hanem annak udvarán egy nagy sátorban volt a konferencia. Amikor megérkeztünk, a főrendező vitéz Bogdán Péter polgármester nyitotta meg az ülést. Az első előadó dr. Szakáll Sándor egyetemi tanár volt, „A csendőrség működése a két világháború között” címmel nagyon érdekesen  és igen részletekbe menően tárta fel a csendőrség működését és erkölcsi nívóját. Ezután következtem én, a polgármester röviden összefoglalta életemet és átadta a szót nekem. Megrendülve láttam az első sorban ülő 91 éves özvegy Horthy Istvánnét  -  ő az egyedüli aki még a családból él - és számomra ez egy nagy üzenet volt. Éreztem , hogy forró a hangulat és bármennyire fáradt  is voltam a hosszú út miatt, sikerült néhány perc alatt a helyzeten úrrá lenni. Témám  „A magyar kultúra a Horthy korszakban”. Előadásom így hangzott:

„Tisztelt nemzetes Urak, nemzetes Asszonyok, tisztelt Hallgatóim!

Mielőtt témám lényegéhez nyúlnék, engedjék meg, hogy néhány percig három filozófiai tételt hozzak elő. Az egyik: hogyan lehet valaminek az igazát kézzel foghatóvá, evidenssé tenni? Az egyik módszer a bizonyítás. Vagyis tézisem elfogadásához felsorakoztatom az észérveket, a logika szabályai szerint felállítom a szillogizmus törvényét: tézis, antitézis, végül a szintézis és vas következtetéssel kijelentem, hogy ez és ez az állításom – például kétszer kettő négy – nemcsak igazság, hanem megdönthetetlen igazság, valóság. Kozmosz. Rend! Tessék elfogadni vagy ellenérvekkel megcáfolni.

A másik módszer feltárja és pontosan, félreérthetetlenül bemutatja, hogy mi történik akkor, ha a tézisben szereplő igazságnak az ellenkezőjét követem. Vagyis mi történik akkor, ha a kétszer kettő négy helyett mást: akár ötöt, akár hármat vagy bármi mást mondok. Az eredmény kaosz. Anarchia. Nagyon köszönöm professzor társam nagyszerű előadását a csendőrségről és épp idevág előbbi mondataimnak üzenete. A csendőrség a kétszer kettő négy rendjét hozta létre. És ami ma van? Az maga a teljes anarchia.

A harmadik filozófiai axióma: agere sequitur esse. Vagyis a cselekedet mindig az esse-ből, a szubsztanciából, a lényegből  következik. Az határozza meg, hogy mit teszünk, hogy mik vagyunk. A cselekedet a létet  követi. Hogy mik vagyunk és  hogy mit teszünk, az ugyanazon érme  két oldala.„Mutasd meg cselekedeteidet és azonnal következtetni tudok az essé-dre, szubsztanciádra, mondjuk ki őszintén: világnézetedre, kultúrádra. A tett mindig feltételez egy cselekvőt. Az akció ugyanis nem levegőben lógó semleges valami, hanem feltételez valamely törvényt, világnézetet, kultúrát, melynek valaki engedelmeskedik s melyet megvalósít.

A kultúra nem elvont fogalom. A latin szó gyökerében ott rejlik a kultusz fogalma. Mely eleve utal valami élő, eleven jelenségre. Valaminek, valakinek a kultusza azt jelenti, hogy tisztelek valakit, valamit, például kimondom ezt a szót: Kenderes, abban a pillanatban a genius loci feltöri a zárakat és eszünkbe juttatja Horthy Miklóst, világnézetét, életszemléletét, kultúráját és mindazt, amit az ő vezetésével a magyar nép magáévá tett és lelke mélyén mindmáig követ. Az eszme, az eszmék következetes megtestesítéséhez érett személyiségre van szükség. Ahhoz ugyanis karakterré kell válni, hogy valaki egy eszme szolgálatába álljon, és leküzdve a megvalósítása elé tornyosuló akadályokat, diadalra tudja vinni azokat az elveket, amelyekkel azonosul. Az ilyen karakter eggyé válik magával az eszmével és annak megszemélyesítője. – Számomra, a jelenlévők és sok százezer velünk együttérző honfitársunk számára az 1920 és 1945 közötti korszaknak és kultúrájának megszemélyesítője vitéz nagybányai Horthy Miklós.

Mint művelődéstörténész ismerem a legkülönbözőbb kultúrák lényegét és üzenetét. A magyar nép sorsa azért olyan drámai, mert évszázadok óta a legkülönbözőbb és egymásnak ellentmondó eszmék küzdőterévé kényszerült lenni. Nem maga kereste ezeket, hiszen a magyarságnak, Hungáriának, vagyis a Kárpát-medencének már megvolt – és lényegét tekintve lelkének, tudatának gyökérzetében ma is megvan – saját eszmerendszere és kultúrája.

Csak röviden mutatok rá a lényegre: a török hadsereggel ránk támadó muzulmán kultúrát hiába akarták ránk erőszakolni. Mi nem voltunk olyanok mint Balkán néhány népe, mely muzulmánná vált (Albánia). Tudjuk, hogy ellenállásunknak népirtás lett a vége, melyet népünk azóta sem tud kiheverni. A 18. században betelepített német és szláv csoportok nem is jöttek az Alföldre, a rettenetes pusztítás vagyis a puszta láttán, hiszen mindent leromboltak, elpusztítottak és csak a templomok romjai jelezték, hogy itt valamikor magyar kultúra volt.

Ide, a Nagyalföldre magyar családok jöttek és magyar édesanyáknak köszönhető, hogy lassan a tanyákon, a falvakban és mezővárosokban vissza állították az ősi kultúrát.

Két évszázad óta egyik szellemi áramlat tör ránk a másik után. A szabadkőműves ideákkal karöltve zúdult ránk szabadgondolkodó és erkölcsi normáinkat lábbal tipró internacionalista liberalizmus. Ennek átkát, de reméljük, végső vonaglását éljük át ezekben a napokban.  És közben, mint két cintányér közé szorítva, átéltük a két véres diktatúrának, a germán nemzeti szocializmusnak és az orosz-kínai kommunizmusnak tőlünk annyira idegen világszemléletét, kultúráját.

És most itt állunk összetörten, többszörös agymosás után, kivérezve. „Megfogyva bár, de törve nem” felkiáltás érvényes a kultúrára is. Népünk lelke mélyén él őseink kultúrája, világnézete.

Mindezt azért vázoltam föl, hogy némi rálátásunk legyen arra a korra, melynek kultúrájáról szeretnék néhány szempontot kiragadni.

Kevesen tudják még közülünk is, hogy évszázadok óta eddig pontosan meghatározhatatlan erők likvidálni akarják népünket. Ennek tudatában írta Herder a 19. században, hogy a magyarság előbb-utóbb eltűnik, mert nem fogja bírni a rá zúduló gyűlöletet, megnemértést, kirekesztést. Raffay Ernő kollegám intézetében már készülnek azok a térképek, melyek dokumentumok alapján bemutatják, hogy már az első világháború előtt hogyan osztották fel Magyarországot az északi és déli szlávok, illetve a német és orosz hatalmak. Az első világháború is azzal a szándékkal indult el, hogy a cár parancsára az orosz hadsereg  behatol Magyarországra és hónapokon belül elfoglalja Budapestet. Tudjuk, hogy a cárnak ezt a szándékát a vereckei szorosban harcoló magyar katonák hiúsították meg. Az összeomlásig a magyar határokon kívül tombolt a háború: Szerbiában, Galíciában és észak Olaszországban (Isonzó).

És azt is tudjuk, hogy a Károlyi összeesküvés után a kommunizmus néhány hónapig tartó uralma alatt tudtak csak bejönni a román, a cseh, a szerb hadsereg egységei. Feladatuk épp az volt, amiről az előbb beszéltem: Magyarországot felszámolni! Vagyis likvidálni kultúránkat, ősi ezeréves kultúránkat.

Ebbe a történelmi tablóba kell elhelyeznünk azt a 25 évet, mely idő alatt magához tért a nemzet. Ez a kultúrfázis önállóan mindössze 25 évig, de föld alatt egészen 1956-ig, sőt 65-ig szívósan élt, és két nemzedéket nevelt fel.

Szaktudományomnak, az oknyomozó történetírásnak az a követelménye, hogy mindent dokumentáljon. A források feltárása  és feldolgozása teszi hitelessé állításainkat. Van azonban egy kivétel: az, amikor maga az előadó az élő dokumentum. Jelen esetben – tisztelettel és alázattal jelentem, hogy ez az élő dokumentum én magam vagyok. 1919-ben születtem és mindazt, amit elmondok, azt a húszas, harmincas években átéltem, és  felelősségem tudatában állítom, hogy minden mondatom igaz.

+

A Horthy korszak kultúrájának volt-e valami specifikuma? Lehet, hogy meglepő lesz a vála- szom, de azt kell mondanom, hogy ennek a kultúrának épp az volt a specifikuma, hogy nem volt új arculata és jellege. Tudniillik Horthy Miklós és az általa vezetett kurzus nem volt más mint az ezeréves magyar kultúra folytatása. Vissza a gyökerekhez!

 Inkább a körülmények voltak jellegzetesek, hiszen a Mohácsi Vész óta most először adatott meg, hogy az ország önálló lett. Igaz, hogy ennek Trianon volt az ára, mégis ez a státus óriási lehetőségeket rejtett magában.

Ennek a kultúrának két alappillére van. Isten és a haza. Egyik a másikától elválaszthatatlan. És ez így van Szent István király óta! És miközben ezt mondom, gondolok saját életemre, sorsomra és világszemléletemre. Én katolikus pap vagyok és magyar. A kettő annyira összefonódott bennem, hogy soha nem vált ketté, még ha akartam volna sem. Ezért jöttem Rómából haza 1946-ban annak ellenére, hogy legfőbb előljáróm Amerikába akart küldeni, hogy ott segítsek létrehozni az új ciszterci gimnáziumot és egyetemet.

Ebben a rövid előadásban nincs lehetőség arra, hogy részletekbe menően, akárcsak pontokba szedve is elmondjam e csodálatos 25 év kultúrájának körvonalait. A csoda szót nem egyházi fogalomként használom, hanem a históriánk bámulatos alakulását akarom jellemezni. Közép-Európa, sőt az egész világ bámulattal nézett erre a megcsonkított szerencsétlen, sőt halálra ítélt népre. Néhány év alatt az ősi gyökerekből, az Istenből és a hazából élet fakadt, mind belpolitikailag, mind gazdaságilag, mind nemzetközi viszonylatban. A zürichi tőzsdén a magyar pengő az élvonalba került. Minden kincsünktől -  arany, ezért, érc, só, erdő, vasúthálózat – megfosztva abnormális légkörbe zárva élő valósággá vált, hogy „itt élned s halnod kell”. Ennek a gondolatnak, ennek a világszemléletnek, az Isten és a haza eszméjének megvalósítója, számomra, és gondolom mindannyiunk számára, Horthy Miklós kormányzó volt.

Néhány mozaik darabka az egész tablóból:

Minden társadalom annyit ér, amennyit az alapsejt, a család létrehoz. A Horthy korszakban sérthetetlen volt minden törvény, mely az alapsejtet, a családot biztonságossá tette. Az erős, egészséges családokra épült a társadalom többi közössége. Európában egyedülálló volt az egyházi iskolák létszáma, az elemitől az egyetemig.  A falvak tanítója valóban a nemzet napszámosa volt. És gondoljunk az egyházi gimnáziumok magas létszámára. Egyedül az én rendem, a ciszterci rend öt olyan középiskolával rendelkezett, melyekből tanszékvezető egyetemi tanárok, országos hírű pedagógusok kerültek ki. Évenként az öt gimnáziumból  300 érettségizett magyar értelmiségi került be az ország szellemi és erkölcsi vérkeringésébe. S ha ezt megszorzom a többi rend ás a társ-egyházak iskoláinak számával, akkor elgondolható, hogy milyen szellemi és erkölcsi erőt adott ez az országnak.

Nem véletlen, hogy nemrég a ciszterci gimnázium mellett emelték fel gróf Klebelsberg Kúno, egykori kultuszminiszter márványszobrát, aki megvalósítója volt ennek a kettős pilléren álló nevelésnek és kultúrának. Egyik beszédében, 1923 decemberében azt mondotta, hogy terveit csak azért tudta végrehajtani, mert mindenben segítette a kormányzó, a miniszterelnök és a pénzügyminiszter ( és nézzünk most egy pillanatra a jelenbe… minden romokban. A kalocsai érsek úr pár héttel ezelőtt mondta,  az Alföldön nincsenek tanyák és tanyasi iskolák).

Újabb mozaikszem: a magyar cserkészet. 1933-ban nem véletlenül döntött úgy a cserkész mozgalom alapítója Bi.Pi. , hogy Magyarországot kéri fel a  cserkészek világtalálkozójának a Jamboree-nak megtartására. Ennek is élő dokumentuma vagyok. Saját szememmel láttam Gödöllőn a Kormányzót és Bi Pi-t, amint lóháton végigszemlélték a világ-Jamboree-t.  Csak kevesen tudják azt, amit most fogok mondani! A magyar cserkészet azért volt egyedülálló a világon, mert Horthy kormányzó egyik legtisztánlátóbb és zseniális tanácsadója, Prohászka Ottokár tette ezt a mozgalmat egyszerre kereszténnyé és magyarrá. Annak a Prohászka püspöknek köszönhető ez, akinek boldoggá avatásáért áldozom most életem minden energiáját.

Én cserkész vagyok. Talán vannak itt a tisztelt hallgatóim között olyanok, akik ismerik a jelszavunkat,  a „Jó Munkát” és ismerik azt az indulót, amelytől zengett a csonka ország hegye-völgye: „Fiúk fel a fejjel, a harsona zeng…”  (és itt megrendülve énekeltük a jelenlévőkkel végig, felállva az indulónkat).

Hogy milyen megbecsüléssel néztek ránk világszerte, az különösen a római Szentszék megkülönböztetett magatartásából is egyértelműen bizonyítható. Az Egyházi Állam évtizedeken keresztül nem fogadta el a Trianoni Békediktátumot. Az eredeti egyházmegyék határait nem módosította. Kiváló nunciusokat küldött hazánkba, akik a valóságnak megfelelően beszámoltak a Kormányzó, a Magyar Kormány és a Magyar Egyház  példamutató viszonyáról. Ennek elismerése és következménye volt az, hogy a Szentszék 1938-ban, a hitleri diktatúra ellensúlyozásaként is, Budapestet választotta ki az esedékes Eucharisztikus Világkongresszus megrendezésére. Az ország vezetése és maga a magyar társadalom egésze, a közigazgatás, a vármegyék, a katonaság, a rendőrség, csendőrség, falú, város, vagyis mindenki hitet tett az Isten és Haza eggyé tartozásának szentistváni öröksége mellett. Eugenio Pacelli bíboros, a pápa külön megbí       zottja, a későbbi XII. Piusz pápa élete végéig ennek a magyar vendégszeretetnek, hitnek és élniakarásnak hatása alatt élt. Köztudott, hogy a portugáliai száműzetésének évei alatt is állandó kapcsolatot tartott Horthy Miklóssal és feleségével.

Néhány mondattal szeretnék most kitérni  életemnek egy olyan epizódjára, mely, gondolom, az itt jelenlevőket nagyon meg fogja rendíteni.

1945-46-ban a Vatikáni Könyvtárban  végeztem tudományos kutatásokat. Jelen voltam Mindszenty József bíboros avatásán. Ezekben a hónapokban határoztam úgy, hogy nem  Amerikába megyek, hanem Magyarországra térek vissza. Hazaindulásom előtt úgynevezett udienza speziale-n – rendkívüli kihallgatáson – jelenhettem meg XII. Pius pápánál, a magyarok nagy barátjánál.  Megkérdezte tőlem: „Non  hai paura di ritornare in Ungheria?” „Nem félsz visszatérni Magyarországba?” Ő ugyanis már tudta, hogy a Jaltai egyezmény következtében mi vár ránk.

Egyetlen szóval így feleltem: „Nem”. Pár perces párbeszéd alakult ki a 25 éves magyar szerzetes és az egyház feje, a pápa között. „Miért mész haza?” Válaszom:  „A magyar ifjúságért, szüleimért, hazámért.” És ekkor valami rendkívüli dolog történt a vatikáni palota egyik termében. A pápa elhallgatott, felnézett a csodálatos freskókkal díszített mennyezetre, behúnyta a szemét, lehetett látni, hogy valamin nagyon gondolkodik. Egyszer csak rám néz mosólygós tekintetével és ezeket a szavakat mondta magyarul: „Eljen  Maria orszaga! Dicsertessek a Jezus Krisztus!” Homlokomra tette kezét és megáldott.

Ezzel az áldással tértem haza és állok most előttetek. Amerika helyett 8 évi börtön, ez várt rám, mert nem tudtam és most sem tudom elválasztani magamban egymástól az Istent és a hazát. Ez szentistváni örökség, és ennek szolgálatában állt Horthy Miklós kormányzó és mögötte az egész magyar nép.

De nézzük az újabb mozaik darabot:

Nem volt példa a magyar történelemben, hogy a falu ifjúságát, fiúkat és lányokat olyan  kiváló önkéntes kiképzésben részesítették volna, mint tette azt a KALOT és a KALÁSZ mozgalom, Páter Kerkay jezsuita atya vezetésével a harmincas években. Ez még Vorosilov marsallt is megdöbbentette. 

Igaz az is, hogy mint minden rendszernek, a Horthy korszaknak is vannak megbocsáthatatlan hiányosságai. Például a nagybirtokok rendezésének, a földreformnak az elmaradása.  Bár Prohászka püspök példát adott ezen a téren is. Saját püspöki birtokát kezdte szétosztani a szegény nép között minden ellenszolgáltatás nélkül, - ezt a kormányzó a főurak és a hierarchia ellenállásában ütközve nem tudta megvalósítani.

+

Az időkeretet túllépve tisztelettel kérem Polgármester Urat, engedje meg, hogy két verssel fejezzem be előadásomat. Mind a kettő a Horthy korszak kultúrájának, az Isten és a hazának mélységét kívánja kézzel foghatóbbá tenni. Mindkettő üzenet a mának!  Nekünk magyar keresztényeknek, akik újból a megsemmisülés örvényébe jutottunk.

Végvári  - Reményik Sándor:

Templom és iskola

Ti nem akartok semmi rosszat,
Isten a tanútok reá.
De nincsen, aki köztetek
E szent harcot ne állaná.
Ehhez Isten mindannyitoknak
Vitathatatlan jogot ád:
Ne hagyjátok a templomot,
A templomot s az iskolát!  

Ti megbecsültök minden rendet,
Melyen a béke alapul.
De ne halljátok soha többé
Isten igéjét magyarul?!
S gyermeketek az iskolában
Ne hallja szülőjé szavát?!
Ne hagyjátok a templomot,
A templomot s az iskolát!  

E templom s iskola között
Futkostam én is egykoron,
S hűtöttem a templom falán
Kigyulladt gyermek-homlokom.
Azóta hányszor éltem át ott
Lelkem zsenge tavasz-korát!
Ne hagyjátok a templomot,
A templomot s az iskolát!  

A koldusnak, a páriának,
A jöttmentnek is van joga
Istenéhez apái módján
És nyelvén fohászkodnia.
Csak nektek ajánlgatják templomul
Az útszélét s az égbolt sátorát?
Ne hagyjátok a templomot,
A templomot s az iskolát!  

Kicsi fehér templomotokba
Most minden erők tömörülnek.
Kicsi fehér templom-padokba
A holtak is mellétek ülnek.
A nagyapáink, nagyanyáink,
Szemükbe biztatás vagy vád:
Ne hagyjátok a templomot,
A templomot s az iskolát!  

1925

Sík  Sándor:

Az acélember

Ének a sürgönypóznáról

Áll, egyenesen, egymagán

Az acélember a hegy homlokán

Széttárva  karcsú, hosszú karjai,

A kábelek kígyóit  tartani

Nem görnyedez  és  nem erőlködik:

Áll és feszül és hordja terheit.

De hűvös feje túl  a drótokon, 

Hosszan elnéz a nyúlós utakon.

Lát embereket és országokat,

Bolond  és keserű látásokat:

Az éhes ember néma ráncait,

Dokkok penészes árúsáncait,

Országhatárok inga-táncait

És hall hazug és gyilkos hangokat:

Boxhősöket, bárokat, bankokat,

És népgyűléseket és tankokat.

Az eszme  önmagára-lázadását,

A forradalmak bárgyú körfutását,

Az őrülések örök újúlását.

A földgömb reng  és  ég  a szemhatár.

Az acélember néz és konstatál.

Áll és szótalan ég felé feszül:

Hordja kábelt rendületlenül.

S ha olykor egy-egy holdas éjszakán

Ráül terhével a szörnyű magány,

S a látomások emlékeitől

Dereka már-már  megroppanni dől,

Ilyenkor elég egy szempillanás:

A szomszéd hegyen másik óriás,

A harmadik ormon a harmadik

Hordozza  látomása titkait.

Egy pillanat,egy közös rezzenés:

A három acélember összenéz.

Testvér, mondja az  acélpillanat

Tudom: gyengének lenni nem szabad.

Tudom, a mi törvényünk állani:

Mi vagyunk a Vezeték várai.

Nem tudjuk honnan,nem tudjuk kinek,

De rajtunk megyen át az Üzenet.

Az ismeretlen Igét hordja vállunk.

Bennünket ideállítottak. Állunk.

+

Utószó:

Magam is megrendülve figyeltem fel a dörgő tapsra. Mintha a Kárpátok csúcsáról megindult volna egy sziklagörgeteg….Megint megéreztem, hogy az Isten és Haza egysége az egyetlen eszme, amire építhetünk, és amit vár tőlünk  ez az eszméitől megfosztott elvérzett magyarság. Ezért döntöttem úgy, hogy  -bár nem volt előre megbeszélve – megkértem a hallgatóimat, hogy vasmisés áldásomat adhassam rájuk:”Én megáldalaka Titeket az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében”