|
V A L L O M Á S A vasmisés beszámolója Kezdenek csendesedni körülöttem az események. Így hozzákezdhetek egy terjedelmesebb beszámolóhoz az Indítlak olvasóinak.
A pap és a hívek életében mindég jeles nappá magasztosul az ezüst-, az arany-, a gyémánt-mise. A papi szolgálat 65. évének jubileuma keveseknek adatik meg, hiszen ez már a kilencvenedik esztendő táján szokott perfektuálódni. Ezt a magas kort pedig ép ésszel és egészségben kevesen érik meg. Hogy én életben maradtam, csodának vélem, nem a magam csodájának, hanem a Jó Isten csodájának, mint magát az életet, minden életet. Ha valakinek olyan sors jutott osztályrészül, mint nekem, akkor még érthetőbb, hogy ezt a kilencven évet a Gondviselés különleges kegyének, kegyelmének nevezem. Arról itt most nem kívánok részletesen írni, hogy hányszor voltam a halál markában,- az ugyanis egy külön könyvet tenne ki. Ezt oly komolyan állítom, hogy a kilencvenedik év kilátótornyából végig nézve életemet, én magam sem értem, hogy még itt vagyok. Azt pedig csodák csodájának tartom, hogy szellemi életem, agyam működése kifogástalan. Mert lehet ugyan kilencven évet megélni úgyis, hogy „ágyban, párnák közt” vegetál az ember,- de úgy, hogy nyolcvan évesen kezdjen valaki számítógépen írni és honlapot vezetni,- - nos ez számomra egyenlő a csodával. De azonnal hozzáfűzöm, hogy a csodaélménynél nagyobb az alázatom és a hálám. Épp öreg koromban tanultam meg példaképemnek, Prohászka Ottokár püspöknek általam annyiszor citált és már húsz éves korában leírt mondatát: P.O.=nulla. Minél nagyobbnak ítélem a Gondviselés irányomban gyakorolt rendkívüli kegyelmét, annál jobban érzem, tudom, hogy magam erejéből senki és semmi lennék. így nullának érzem magam, és az is vagyok. + Szentmise közösségünk csodája. A mondat nem tőlem ered, hanem a budai ciszterci plébánostól, Brückner Ákostól. Budán is van egy Indítlak-csoportunk: egykori diákjaimmal rendszeresen találkozom, és mindig szentmisével, közös áldozással kezdjük. Ők május 24-én szervezték meg a jubileumi vasmisémet. A két közösség abban egy és ugyanaz, hogy a szentmise agapéja tart össze minket. Ezt azért bocsátom előre, mert ami a Barátok templomában és az azt követő Matinén történt, azt a kilenc órás szentmise szeretet-közössége hozta létre. Nekem, nekünk ugyanis nincs plébániánk, nincs lehetőségünk közösséget létre hozni, közösségi szellemet ápolni, összejöveteleket tartani. Nekünk egyetlen egy helyünk van: a Barátok temploma, és az a másfél óra, amikor vasárnaponként az oltár körül találkozunk. Ezért hasonlítunk ahhoz a közösséghez, melyről az Apostolok Cselekedetei írnak: összejöttek a kenyértörésre,- közösen imádkoztak,- mindenük közös volt, nem nélkülözött közülük senki, és az egész nép szeretetében éltek. Egy közösség akkor él, azzal mutatja meg, hogy életképes, ha szeret. Egyedül a szeretet képes összetartani és közösen gondolkodni, cselekedni. Közösségünk kezdettől fogva szeretet-közösség, melynek centruma, motorja Jézus Krisztus. Ha tudatosítjuk magunk között, hogy minden alkalommal velünk van – hiszen ezt ő ígérte, és létezésünk, működésünk alap-principiumává tette – akkor ennek mi magunk állandóan tanúi és élvezői vagyunk. A közösségeknek kezdettől fogva megvannak a hétköznapjai és ünnepnapjai. A Húsvét utáni hetekben vasmisém megünneplésére készültem. Engem ugyanis 1944. május 17-én Zircen szentelt pappá Mindszenty József veszprémi püspök. A 65-dik évfordulón van a vasmise. Ezt akarta budapesti és székesfehérvári közösségünk megünnepelni. Az első megemlékezés abban a kápolnában volt, ahol 1986-1991-ig káplánként szolgáltam. A Béke Királynéja plébániát szerény külseje miatt kevesen ismerik. Mégis Futó Károly plébános karizmatikus egyénisége miatt a főváros egyik szeretet-központjává, bázisává alakult. Ő fogadott be életem legnehezebb éveiben, és most is itt találkozunk, budapesti Prohászkások minden hónap harmadik szombatján. Ez a prohászkás összejövetel egybeesett vasmisém előestjével, vigíliájával + Beszámolók az eddig bemutatott vasmiéskről: Május 16: Budapest Tömő utcai kápolna Május 17: Székesfehérvár Barátok temploma Május 24: Budapest Ciszterciek Szent Imre plébánia Május 30: Székesfehérvár Papi Otthon Június 27:Vamise Prohászka sírjánál.Zarándoklat Július 5 : Nadap Július 11: Siklós Plébánia Július 12: Vokány Budapesten, a Béke Királynéja Lelkészségen 2009. május 16-án este 18 órakor mutatta be vasmiséjét Szabolcs atya a Tömő utcában. A 65. évfordulóra megtelt a kápolna. A szentmisét – mint minden hónap 3. szombatján – Prohászka Ottokár püspök boldoggá avatásáért és a Prohászka Imaszövetség tagjaiért ajánlotta fel. A szentmise kezdetén felolvasták Spányi Antal székesfehérvári püspökatya szeretetteli, köszöntő sorait, aki – legnagyobb sajnálatára, hivatalos elfoglaltságai miatt – nem lehetett személyesen jelen. Szabolcs atya a szentbeszédében visszatekintett papi szolgálatának legmeghatározóbb állomásaira; és bár anekdotázva mesélt élményeiről, a hallgatóság sokszor megkönnyezte a visszaemlékezést. Természetesen, most is a mosoly volt a leginkább jellemző! Mindenki boldog volt, hogy együtt ünnepelhet Szabolcs atyával és láthatja-hallgathatja Őt. A Prohászkás közösségen kívül, jó volt újra találkozni a régi cserkész-növendékekkel, az ő gyerekeikkel. A ministránsok egytől-egyig Szabolcs atya egykori „tömős” tanítványai voltak. A szentmise legmeghatóbb mozzanata talán az volt, amikor Szabolcs atya az áldoztatás után mindenki homlokára „vasmisés” kiskeresztet rajzolt, így áldva meg egyenként minden jelenlévőt, és rajtuk keresztül családtagjaikat. Mindenki kapott emlékbe szentképeket is. A szentmise záróáldása után elimádkoztuk a boldoggáavatási imát, elénekeltük Prohászka püspök atyánk Himnuszát; majd az ünneplés az udvarban folytatódott az agapéval, baráti beszélgetéssel; közben Szabolcs atya fáradhatatlanul dedikálta legújabb könyveit… Természetesen nem lehet tökéletesen leírni és visszaadni az est hangulatát, a szeretetteljes légkört, kedvességet. Erre nem is vállalkozhatunk; mégis a jelenlévők számára bizonyára jó érzés feleleveníteni az ünnep emlékét. Kívánjuk Szabolcs atyának és önmagunknak, hogy „Gazdája” tartsa meg még Őt sokáig nekünk, erőben, egészségben, szeretetben! Hálásan köszönjük a Teremtőnek, hogy ismerhetjük, szerethetjük és kérjük árassza el Szabolcs atyát továbbra is bőséges kegyelmével, kísérje folyamatos áldásával papi szolgálatának és életének minden pillanatát +++ Jubileumi szentmise a fehérvári Barátok templomában május 17-én A fehérvári hívek már hetekkel előbb felosztották egymás között a feladatokat. Figyelemből, szeretetből természetesen erről én nem tudhattam, - mégis a meghívók, a címek és a szereplők felkérése miatt velem is egyeztettek a főszervezők, dr Abkarovits Gézáné Anikó és Kiss Norbert. Már hetekkel előbb a következő meghívót osztották szét a hívek között a templom kapujában: MEGHÍVÓ A székesfehérváriak közismert lelkipásztora, Barlay Szabolcs atya kilencvenedik évében 2009. május 17-én, vasárnap d.e. kilenc órakor mutatja be jubileumi vasmiséjét a Barátok templomában. Ezt követően déli tizenkettőkor a mellette lévő Zeneiskola dísztermében művészi előadók közreműködésével matiné keretében várjuk mindazokat, akik szeretett lekipásztorukat köszönteni kívánják. A laudációt az a Papp Lajos szívsebész professzor mondja, aki 5 évvel ezelőtt megmentette számunkra az atya életét. 11.30-tól szerény agapéval várjuk az ünneplőket. A matiné végén Szabolcs atya ismerteti a vasmiséjére megjelentetett két könyvét, a Prohászka atyánkról szóló Magyar Fioretti-t és a legutóbb elmondott sorozatának, a Miatyánknak írott változatát. Azt már a 2004-es Gyémántmisénél is látnom kellett, hogy a jubileumi szentmise után a hívek műsorral egybekötött agapét és ajándékokat is adni szeretnének. Ezért most eleve két részre bontottam a vasmisém alkalmából rendezett ünnepet. Az első természetesen a Barátok templomában bemutatott szentmise volt. A másikat, a műsoros matinét a Zeneiskola dísztermében rendeztük a déli órákban. A jubileumi szentmise Reggel 8.35-kor - mint minden vasárnap – most is szólt a kapucsengő, és feljött értem a hatodik emeleti lakásomba jó barátom, „hivatásos sofőröm” Abkarovits József doktor, és autójával elvitt a Barátok templomába. A sekrestye előtti folyosón ma nagy volt nyüzsgés. Itt gyülekezett ugyanis a fehérruhás ministránsok népes csoportja. Tudták ugyanis a szervezők, hogy számomra az a legnagyobb öröm, ha minél jobban meg tudjuk eleveníteni az Úr Jézus virágvasárnapi ünnepélyes bevonulását. Vidéki ismerőseim is elhozták gyermekeiket, és így valóban a három évesektől az egyetemistákig és édesapákig képviselve volt fiúk-lányok minden korosztálya. Miközben a templom kapujától vonultunk a szentély felé a kóruson a fehérvári Primavera Kórus Ünnepi köszöntője hangzott el Lantos István zeneakadémiai tanár orgonakíséretével. Különösen felfigyelt mindenki a ministránsok élén haladó Lengyel László 14 éves ministráns fehérruhás alakjára, aki megbízatásának teljes tudatában maga előtt tartva és szemét rászegezve vitte azt a mogyorófa ágakból készített keresztet, mely 55 évvel ezelőtt az egyházüldözés idején, a Budai Hegyekben tartott titkos táboraink miséjén az oltárkereszt volt. Őt ítéltem legméltóbbnak e szent ereklye hordozójának. Édesapjától tudom, hogy igen nagy megtiszteltetésnek vette, és megerősítette hitében. Az én kezemben egy egyszerű nagy bot volt (most nem a vakoskodók „fehér botja” volt a kezemben). Ez is emlék, a legújabb időkből. Erről is, az előbbi keresztről is vasmisés prédikációmban mindent elmondtam (lásd LETÖLTÉS, amely hozza a szentbeszédet) Amikor Csanády László hűséges titkárommal karonfogva megérkeztem az oltárhoz, megkértem Nobilis Marió templomigazgatót, hogy olvassa fel Spányi Antal megyéspüspök hozzám intézett levelét, kérve a híveket, hogy állva hallgassuk végig, mert bérmaútja miatt most csak levél útján, de mégis közöttünk van a főpásztor. Leveléből szeretet áradt felém, és felsorolta mindazt a munkát, amit a mai napig az Úr Jézusért végzek. Mindannyian úgy éreztük, hogy a főpásztor valóban közöttünk van a szentmisén. Ezután egy nagyon szép hangú fehér ministráns ruhába öltözött kislány lépett a mikrofonhoz és egy népdalra írt Isten áldását énekelt. Majd a pulpitusra lépett dr Wilhelm Otto gyermekgyógyász, és a kilencórás közösség nevében megható szavakkal mondott köszöntőt. Ebben azokról az értékekről szólt, melyeket a hívek lelkére kötöttem hosszú éveken át: a szeretet, mely az adakozásban nyilvánul meg (szovátai missziónk), az adott szó szentsége, a bátor apostoli lelkület. Soha nem szabad elfelejtenem a következő szavakat: ”Ki vagy te nekünk? Iránytű. A biztos utat mutató. Te vagy nekünk a vasárnap, a Lélek napja: Vasárnaponként –kis időre- a hernyóból lelkünk pillangóvá vált” Egyik meglepetés ért a másik után. Már felálltam, hogy elkezdjem a szent misét, de most megszólalt Norbert barátom, hogy a ministránsok egyenként szeretnék átadni fehér rózsáikat az őket annyira szerető atyjuknak. A balkarommal öleltem magamhoz a csokrokat, a jobb kezemmel pedig mindegyik ministráns homlokára kis kereszttel adtam vasmisés áldásomat. Lelkem legmélyéig meghatott ez a váratlan ajándék. Hirtelen nem tudtam mit kezdeni a hatalmas rózsacsokorral, -de egy pillanat alatt megoldottam a kérdést:”Gyermekeim, én nem érdemlem meg ezt, adjuk oda a Szűz Anyának”. Az oltár mellett gyertyák fényében tündöklő Szűz lábai elé tettük a tisztaság fehér rózsáit. A liturgia első mondata megadta a jubileumi szentmise alaphangját: „Ujjongó szóval hirdessétek, hogy mindenki hallja, hirdessétek mindenütt a földön: megváltotta az Úr az ő népét, alleluja.” (élveztem, hogy a hívek hangosan ismételték: ALLELÚJA!) A Mennybemenetel előtti vasárnap amúgyis át van szőve a várakozás szent örömével, az Evangélium pedig életem értelmét és foglaltját önti szavakba: Szeressétek egymást! Mindenekelőtt azonban 65 évemet, benne minden nyomorúságomat, botlásomat, bűneim megszámlálhatatlan tömegét tettem le az áldozati oltárra: Mea culpa, mea culpa, mea maxima culpa…. Vasmisés szentbeszédem Krisztusban kedves Testvérek! Ma három jelképről fogok szólni. Mindegyik segít abban, hogy életem keresztmetszetét megmutassam nektek, akik egy 65 éves papi szolgálatért hálátadó jubileumi szentmisén vesztek részt. Édesapám gyűrűje. 1902.aug.18. Ez van bevésve a gyűrű belső peremén. A külsőn már alig olvasható a híres kassai 34-es Vilmos-bakák jelszava: Eiserne Brigade. A vas brigád. Szándékosan ezzel kezdem vasmisés elmélkedésemet: vasbrigád-gyűrű a vasmisés ujján Ez a gyűrű tartott össze minket, Barlayakat, bárhova sodort, üldözött az élet. Ezt, a most is ujjamon hordott gyűrűt például a katonai (szovjet-magyar) hadbíróság által halálraítélt bátyám ausztráliai lakásának fiókjából hoztam haza, tudván, hogy ha nem veszem magamhoz, ez a szent ereklye soha nem kerül vissza családunkhoz. Édesapám, vitéz Barlay János tábornok féltve őrzött kincse valahogy megmaradt, bár mindenünk odaveszett. Ez a gyűrű ma hozzátok vezet, Édesapám, Édesanyám. Nektek köszönhetem, hogy negyedik gyerekként élhetek. Jól figyeljetek rám fiatal szerelmes menyasszonyok-vőlegények, fiatal szülők, nagyszülők és orvosok. Én élő lelkiismeret vagyok számotokra. Égre mutató és hazát szolgáló jel. Mert ha a mostani generáció mentalitásától függne az életem, az akkori háború utáni összeomlás körülményeinek ismeretében engem, negyedik gyereket nem vállalna –talán- senki. Bizonyára az az én erős akaratomnak, legyőzhetetlen életösztönömnek a titka, hogy én a k a r t é l e t vagyok. Édesanyám, a drága, ismerte apámat, tudta, hogy összeomlott életét csak egy fiúgyermek emelheti ki a tagadásból, a megsemmisülésből. Szüleim akartak engem, miközben Kassáról kitoloncolták családunkat, és másfélévesen marhavagonban pólyázott és dúdolt altató dalt az édesanyám. Első vasmisés áldásomat nektek küldöm! Áldjon meg benneteket a jó Isten. Köszönöm nektek, hogy élhetek. Öt év óta hordom –éjjel nappal – az Eiserne Brigade gyűrűjét. 85 éves voltam, amikor összeestem, és orvosaim megállapították, hogy szívműtét nélkül bármely pillanatban meghalhatok. A katéterezést végző professzor mondta is: ”Nem tudom, hogyan élt ezzel a szívvel eddig. Valaki nagyon vigyáz magára”…. Döntenem kellett. Hírből, gyónóimon keresztül ismertem Papp Lajos professzort. Most itt van közöttünk. Azt mondtam: ha ő vállal, rábízom magamat. Vállalt: az én szívemet is kezében tartotta és zseniális tudásával és szeretetével megsimogatta. Ezért élek. Itt vagyok. Eiserne Brigade. Köszönöm Professzor Úr! Mogyoróágból készült fakereszt. Múltak az évek. Találkoztam a magyar ifjúságnak egyik legnagyobb apostolával, Szaniszló atyával, akit az újjá épült pécsi ciszterci gimnázium igazgatójává nevezett ki a zirci apát. Tízenöt éves voltam. Soha nem gondoltam arra, hogy pap legyek. Engem a százholdas gyönyörű, erdőkkel szegélyezett pusztánk és egy hajdani családalapítás terve vonzott. Rajongtam a természetért, a szabadságért és a szüleimtől örökölt családszeretetért. De az isteni Gondviselés másként döntött. Szaniszló atyán keresztül az Úr Jézus meghívott:”Jer, és kövess engem”! Próbáltam ellenállni, képtelenség volt. Szemem láttára alakult krisztusi közösségé nemcsak saját osztályom és gimnáziumom, hanem három év alatt az egyetemisták, a szülők is magyar keresztényekké váltak. Jelentkeztem Zircre, noviciusként új nevet kaptam: Szabolcs. Én voltam az első, aki a rendben ezt a nevet kapta (latin megfelelője: Sabbatius- Januarius vértanú). Jöttek az akadályok: fellázadtak idegeim az ötéves igen kemény szerzetesi élet zártsága miatt. Legyőztem. Mindig Szaniszló atya értünk égő szeretete és példája győzött. „Ha szíjat hasítanak a hátadból, akkor is ”….ilyen mondatokat mondogattam magamban. 1944-ben Mindszenty József veszprémi püspök szentelt pappá épp ezen a napon: május 17-én….. És most kezembe veszem ezt a mogyoróágakból készült fakeresztet. Olyan friss, mintha nem is 55 éves lenne…. Ennek a keresztnek – mint mindennek – története van. Tíz éves kiképzés után tanár és osztályfőnök lehettem a budai ciszterci gimnáziumban. Vágyaim teljesültek. 79 tizenegyéves fiút bízott rám Brisits Frigyes igazgatóm. A mindmáig híres V/B-t egy évig vezethettem, mert a mindent megsemmisítő ateista kommunizmus lavinája lesöpört az újjá született magyar-keresztény élet palettájáról. A terror évei alatt a szülők kérésére és előljáróim parancsára létrehoztam egyetemista lányainkkal-fiainkkal a földalatti egyház családoknál végzet hittantanítását. Nyáron a budai hegyekbe táborozni vittem őket…. úttörő nyakkendővel, Stálin dalokat énekelve. A Viktor kunyhó körül felépített tábor mellett a Csaba forrás közelében naponta tábori misét mutattam be. A szakadékban egy nagy szikla volt az oltár és a gyerekek vadvirággal díszítették fel. Csak a kereszt hiányzott. Ekkor szóltam a táborparancsnoknak, Körmendy Szilveszternek, vágjanak mogyoró ágat és készítsenek keresztet. Ezt tartom most a kezemben. És ezt tartotta imént maga előtt a ministránsok bevonulásakor a kis Laci. Ez a kereszt azonban sok minden másra is emlékeztet, azokra a börtönévekre, melyekben rengeteg szenvedés várt rám, de sok kegyelem is. Ezek közül most egyet mondok el. Helyszín: Tököl, internálótábor. 1958 nyara. Az un. Elkülönítőben azok arabok voltak, akiket külön megfigyelés alatt tartottak. Itt raboskodtam egy zárkában, melyben egy rabtársamról nem sejtettem, hogy ő a besúgó. Szenvedéseim elviselésére körmömmel egy kis keresztet rajzoltam a falra, mely különben tele volt már firkálva, még orosz szavak is voltak rajta, hiszen valamikor a szovjet hadsereg katonabörtöne volt.- Másnap semmit sem sejtve a legveszélyesebb tisztek egyike, egy idős, állandóan részeg főhadnagy kirángatott a folyósóra, és megkérdezte, tudsz-e rajzolni, mire én ijedten csak annyit mondtam, hogy nem.Erre óriási pofont kaptam, hogy a nyitott ablakon át kiesett a szemüvegem, (ami az én esetemben erős rövidlátásom miatt tragikus volt). A következő pillanatban a másik oldalról kaptam akkora pofont, hogy neki estem a falnak. Néhány óra múlva a táborparancsnok, a hirhedt Béres ezredes (aki a spanyol polgárháború egyik magyar résztvevője volt) előállított és40 napi szigorított börtönbüntetést szabott ki rám. Ez még elviselhetetlenebb szenvedést jelentett az amúgyis meggyötört rabnak. És ekkor történt az a csoda, amiről szeretnék beszámolni. Egyik éjjel egy törzsőrmester, az összes közül a legemberségesebb, rám nyitotta a vasajtót és magával vitt az őrszobába. Ez rendszerint verést jelentett. Itt azonban más történt. „Üljön le!”Ez természetesen gyanús volt, hiszen rabbal így nem szokás bánni. „Feleségem küldte” és megmutatta a kosarat, amelyben fehér kendőbe csomagolva friss bukta volt. Most aztán végképp arra gondoltam, hogy ez egy csel, és nem mertem hozzányúlni. Amikor látta, hogy nem boldogul velem, benyúlt a zubbonya belső zsebébe, elővette pénztárcáját, és kivett belőle egy fényképet. Megmutatta nekem, és én megrendülve láttam kislányának elsőáldozós képét.”Most már elhiszi?” „Igen” és magamhoz vettem a fehér szalvétába csomagolt buktát, az őr pedig visszavezetett a zárkámba. Természetesen egész éjjel nem aludtam a kemény priccsen, hanem azon elmélkedtem, hogy a XX. század csodáját élhettem át: két keresztény találkozott, az őr és a rab, ugyanúgy,mint annakidején a katakombákban, ahol nem egyszer a császár testőre, mint hivő vett részt a szentmisén, várva, hogy bármely pillanatban rájuk törnek és kivégzik őket. Ettől a naptól hívom az Úr Jézust Gazdámnak. Egyszerű pásztorbotom És most rátérek a harmadik jelképre, amit szintén megmutatok nektek. Itt tartom a kezemben. Ezzel tulajdonképpen áttérek papi életem utolsó korszakára, amelynek ezt a különös címet adnám: szolgálatom a földalatti Egyházban. Ezzel a kifejezéssel nagyon vigyázni kell. Nálam ez nem engedetlenséget, a vezetés elleni lázadást jelenti, hanem azt, amiről az Úr Jézus beszél az utolsó vacsorán:” én vagyok a szőlőtő, ti vagytok a szőllő vesszők.” Ezzel tulajdonképpen arra akarok rámutatni, hogy az Egyház életében mindig is kézzel fogható volt a kettősség, a „felszín feletti” és a „föld alatti” élet kettőssége. De egyik a másikától nem elválasztható. Gyökér nélkül nincs növény, nem létezik a növény föld feletti élete. Az Egyház a plébániákon a mindennapi élet szolgálatában állva keresztel, temet, prédikál, lelkigyakorlatot tart, stb. és közben alig jut ideje befelé fordulni és a gyökérzettel foglalkozni. Amióta élem az idős emberek életét, egyre jobban a gyökérzettel, a föld alatti élettel azonosulok és segítem azokat, akik a „föld feletti” életet szolgálják. És ezért sok olyan dologra tudok felfigyelni, amire különben a rohanó életben nem lenne lehetőség. Jobban oda tudok figyelni a hívek igényeire, megértem a mai ember nyelvét. Érdekes megfigyelni, hogy a mai embernek mennyire szüksége van erre: a lényegre, a hitelességre, mindarra, amit az ősegyházban az apostolok nyújtottak az emberek százainak és ezreinek. Vagyis a „földalatti egyház” számomra ezt a világot jelenti. Elhatároztam, hogy a nagyhéten fölkeresek olyan plébániákat, amelyeken a paphiány miatt már nincs nagyheti szertartás, nincs utolsó vacsora, nagypénteki csonka-mise és nincs feltámadási körmenet. Hihetetlen élményben van ilyenkor részem. Végtelen hálásak a plébánosok nélkül maradt községek hívei, hogy akad egy idős pap, aki ezekben a napokban csak velük foglalkozik. Így kerültem a baranyai Vókányba, amely valamikor nagy németajkú vallásos közösség volt. Nagycsütörtökön – bár ez püspöki privilégium – az utolsó vacsora jegyében szoktam végezni az esti szertartást. Már előre hirdettem, hogy lesz lábmosás és várom a jelentkezőket. Megdöbbentő volt a reakció. Jelentkezett a polgármester és az édesapja, de még az unokája is. Ez a kamaszkorú fiú másnap elém állt a sekrestyében és ezt a most kezemben tartott nagy botot adta át, rámutatva a tüzes szöggel belevésett keresztre, közben ezeket a szavakat mondta: „Atya, ezt ajándékba adom, egész éjjel készítettem, legyen ez Atya pásztorbotja”. Az apám gyűrűje, az üldözés alatt készült kereszt mellett ez a harmadik jelkép a vatikáni zsinat utáni életemet jelképezi, mely zsinatnak jelszava volt, legyen újból az Egyház lábat mosó Egyház. Én úgy gondolom, azért vesztek most is körül ilyen nagy szeretettel, mert megérzitek, hogy valóban szolgálni akarlak benneteket. A mai kor embere különösen a mai meghurcolt, megalázott magyar nép azonnal megnyílik, ha a lábat mosó Egyház valamelyik tagjával találkozik. + Befejezésül hadd mutassak rá a szentmise után kiosztásra kerülő szentképekre, melyeket ajándékként adok a kezetekbe. Ez olvasható mindegyiken: „Simon, Jónás fia, szeretsz-te engem? Péter háromszor válaszolja: „Uram, Te tudsz mindent, Te tudod, hogy nagyon szeretlek Téged.” Ez az én életemnek, vasmisés életemnek a mottója. Rájöttem arra, hogy Jézus csak akkor adja át papjának legnagyobb kincsét: a nyáját, ha előbb meggyőződik róla, hogy a papja nagyon szereti őt. Ti Jézus legnagyobb kincse vagytok, és csak azért kaptalak meg titeket, és csak azért bízott rám titeket, mert Jézus tudja, hogy őt nagyon szeretem Amen. Ezután a szentmise folytatódott a szokásos módon, de a kóruson egyik meglepetés követte a másikat. A székesfehérvári Primavera kórus szebbnél szebb művekkel emelte a vasmise fényét, többek között a felajánláskor Rónaszéki Tamás hegedűművész barátom játszotta Mozart Ave Mariaját, az orgonánál a Zeneakadémia egykori rektora, a világhírű zongorista, Lantos István játszott. A mise végén Kodály Tedeuma hangzott el Sík Sándor csodálatos szövegével. Természetesen a pápai és a magyar himnusz után a Boldogasszony anyánk is elhangzott, amely szervesen hozzátartozik az én miséimhez. Mivel annyira fáradt voltam már, nem mertem vállalkozni arra, hogy a hivekkel megtelt templomban egyenként adjam a vasmisés áldásomat, ezért szélesre kitárt karral az egész hívó seregnek egyszerre adtam a búcsúval járó áldásomat. A tényekhez tartozik, hogy orvos barátom gyorsan lakásomba vitt, hogy legalább egy órát pihenjek, csendben erőt gyűjtsek a délben kezdődő matinéra. A MATINÉ Fél 12-től vártuk a meghívottakat a székesfehérvári Zeneiskola nagytermébe egy közös agapéra és műsorra. Heteken keresztül készültek a szervezők, különösen Dr. Abkarovicsné Anikó és Kiss Norbert. Az első emelet egyik nagytermében az asztalokat megterítették, és mindenki hozta a maga meglepetését: süteményeket, szendvicseket, finom italokat, vörösbort, fehérbort, üdítőt, stb. stb. A déli harangszóig megérkeztek a vendégek, körülbelül kétszázan. Köztük a volt köztársasági elnök, Dr. Mádl Ferenc és felesége, Dalma asszony, Papp Lajos szívsebész professzor, Székesfehérvár képviselője, az Zeneiskola igazgatója. Mikor én megérkeztem 11,30-kor az épületbe, televíziós kamera várt, a Duna-TV rövid interjút készített velem a vasmisémmel kapcsolatban. Utolsó kérdés az volt, hogyan látom a jövőt. Azt válaszoltam, hogy amíg ilyen szeretet él népünk lelkében, mint amellyel engem körülvesznek, addig bizakodó és optimista vagyok. Amikor megérkeztem a díszterembe barátom, Abkarovics doktor karjába kapaszkodva, felállva fogadtak. Én meghatódottan foglaltam el a kijelölt helyemet az első sorban. Major István karnagy vezetésével már várt bennünket a Hermann László vonószenekar. Egy nagyon kedves Mozart zenével kezdődött a műsor. Utána a Zeneiskola igazgatója, Tóka Szabolcs, mint házigazda köszöntött engem és a jelenlévőket. Kiss Norbert olvasta el a vasmise alkalmából érkezett dísztáviratokat, leveleket:. Erdő Péter bíboros-prímás, Spányi Antal székesfehérvári püspök, Orbán Viktor, Lezsák Sándor (lásd egyenként a honlap vasmisés hírei között) Őt követte Papp Lajos professzor, aki öt évvel ezelőtt operálta a szívemet. Megható volt ez a találkozás, melyre akkor 2005 szeptemberében aligha gondoltam volna. A frissességemre, munkabírásomra és fiatal szívemre – hiszen csak ötéves – hivatkozás után ajándékként átnyújtotta egy 16. századi prédikátor-könyv reprint kiadását és egy „örökíró” tollat, jelezvén, hogy még sok minden írást várnak tőlem. Ezután pár percnyire megszakadt a műsor, mert a Mádl házaspár előre bejelentett okok miatt búcsút vett tőlünk. Megrendítő pillanatok következtek. Elém állt Dalma asszony, ő is és férje is vasmisés áldást kért tőlem. A Mádl házaspár távozása után folytatódott a műsor. Szerekován János énekművész már több irodalmi műsoromban is részt vett. Tőle hallottuk Gounod Ave Mariaját, majd Erkel Bánk Bánjából az én legkedveltebb áriámat a Hazám, hazám te mindenem.. A zongoránál Lantos István remekelt zongorakíséretével. A frenetikus sikert szűnni nem akaró taps jelezte. Ezután következett a vonószenekar. Mozart Figaro házasságából hallottunk egy áriát Sellei Etelka énekművész előadásában. Ezt követte Mozart Rondója, melynek szóló hegedűse a fiatal Gajda Kornélia hegedűművész volt. Egymás után következtek a meglepetések, hiszen a műsorban többnyire azok szerepeltek, akik valamilyen kapcsolatban álltak velem az elmúlt évtizedekben. Szabó István barátommal, a lantművésszel például már a hetvenes években közös műsorokat rendeztünk a budapesti Egyetemi Színpadon. Együtt szólaltattuk meg azt a 16. századi végvári muzsikát és éneket, melyről a Romon virág című könyvemben egy egész fejezetet írtam. Szabó István most kérésemre Balassi Bálint két versét énekelte el lantkísérettel: „Bocsáss meg Úristen ifjúságomnak vétkét” és az „Ó én édes hazám te jó Magyarország” kezdetűt, melyet Balassi akkor szerzett, amikor bujdosnia kellett. Van nekem egy kedves fiatal barátom, Virág Mátyás, aki csellójával bűvöli el a közönséget. Mindössze 16 éves. Most Bach G-dur szóló szvitjéből a Preludiumot adta elő óriási sikerrel. Ezután az az énekkar következett, melynek éveken keresztül a lelki vezetője voltam: a budapesti jezsuiták Musica Sacra énekkara, melyet Rónaszéki Tamás hegedűművész barátom vezényelt. Ők évenként meg szoktak látogatni Székesfehérvárott adventben vagy nagyböjtben. A 9 órás szentmisén már elhangzott Te Deum itt újból felcsendült, így kétszer is elhangzott a leglényegesebb: hálaadás mindenért, amit a Jóistentől kaptam a 65 év alatt. A Te Deum után Tamásék azzal az énekkel kedveskedtek, amelyet mindig kérek tőlük: Közelebb, közelebb hozzád, Istenem. (ezt a Titanic süllyedésekor énekelték a halál torkában). Különleges élmény volt Lantos István barátomnak, a Zeneakadémia híres professzorának zongorajátéka: Liszt Ferenc Scherzo és induló. Ő jelenleg a világon Lisztnek egyik legnevesebb és legismertebb interpretálója. Most is vendég előadó a tokyói Zeneakadémián. Őt Rónaszéki Tamás követte Haydn G-dúr hegedűversenyének kettes tételével. De Tamás még egy másik számmal is kedveskedett öreg barátjának: kérésemre az énekkar előadta Handel Messiásából a Halleluját. Ez volt a zenei műsor csúcsa. A Zenekart ezúttal megint a zongora mestere, Lantos István helyettesítette. Most következett volna az én rövid előadásom a vasmisémre megjelentetett Prohászka Jubile- umi sorozat második kötetéről: a Horváth Kálmán féle kézirat kritikai kiadásáról „Prohászka a szívekben” címmel, melynek én a Magyar Fioretti alcímet adtam. Mivel azonban olyan hosszúra nyúlt a matiné, pillanatok alatt el kellett döntenem, hogy a kötetben is olvasható Prohászka a szeretet szentje fejezet előadása helyett egy rögtönzött könyvbemutatót tartok. Hogy ez milyen feladat elé állított és hogy sikeres volt-e, arról unokaöcsém, a Münchenben élő fotóművész, Pump Károly fényképsorozata tanúskodik, amely az Inditlak-Galériában is látható. A másfélórás műsor végén többen egyenként elém álltak, hogy ajándék keretében felköszöntsenek, és áldást kérjenek: Dr. Papp Lajos, Lantos István, Rónaszéki Tamás a kórus nevében egy nagy vastag gyertyát adott át…..Ő nekik Márta külön elkészített csomagban nyújtotta át az én legújabb könyveimet… A folyósón ki volt állítva minden könyvem, és így nagysikerű könyvvásárlásba torkollott a matiné. Miközben az énekkar kedvenc népdalaimat énekelte, én a könyveimet dedikáltam és elbeszélgettem mindazokkal, akik még külön is akartak találkozni és szót váltani velem. Én meg szünet nélkül mondtam a hála szavát: Köszönöm, köszönöm. +++ Ciszterci vasmise Budapest, Szent Imre Plébánia, XI. ker. Villányi út 2009. május 24-én 11:30 Székesfehérvárról Csanády Lacival érkeztem meg egykori plébániámra, a Szent Imre úti – ma Villányi út – elé. Már vártak egykori tanítványaim. Bekísértek a sekrestyébe, ahol csak pár +percig tudtam összeszedni magamat, mert máris hívott a szentélybe a Duna TV riportere, hogy egy rövid interjút készítsen. Az egész jubileumi misének lelke Brückner Ákos Előd plébános volt, aki nagyon szívén hordta ennek az ünnepnek, ennek a misének egész menetét. Ketten voltak mellettem, mint koncelebrátorok: a plébános és káplánja. Az ünnepélyes bevonuláskor a templom gregorián kórusa énekelte a Mennybemenetel vasárnapjának Introitusát. Ezután a pulpitusról felém fordulva köszöntött Ákos atya a plébánia és a hívek nevében. Feltűnően sokan voltak. Megtelt a templom. Engem első pillanattól kezdve az ragadott meg, hogy 1950-től 53-ig itt lehettem káplán, ismertem mindent: a gyóntatószékeket, ahol éveken keresztül gyóntattam, a szószéket, ahol prédikáltam és a főoltárt. Akkor még nem volt az, ahol most miséztem, az ún. szembe-miséző oltár. Elkezdődött a szentmise. Az első meglepetés az volt, hogy egykori diákjaimat ugyanazon a helyen láttam, ahol annak idején 60 éve. Ákos atya úgy akarta, hogy a diákjaim olvassák fel a mise Olvasmányát és a Szentleckét. Süle Tamás és Kállay Béla – akkor 11 évesek, most 72 évesek – ők is megrendülve léptek a pulpitushoz. Kérésemre a kórus és a hívek a Jöjj Szentlélek Úristen-t énekelték, majd elkezdtem a szentbeszédet. Főtisztelendő Plébános Atya! Krisztusban kedves Testvéreim! És köszöntöm a vasmisémet megtisztelő, köztünk jelenlévő református parochust, Kálmán testvéremet! Most a liturgiában Pünkösd előtt minden a Lélek-várás jegyében zajlik. Van az Úr Jézusnak egy figyelmeztető mondata a Szentlélekről, amikor az apostolok figyelmét felhívja:” Ő majd eszetekbe juttat mindent és megtanít majd mindenre (Jn 14, 26). Én most ezt a szentimrés lélekvárást segítem elő. Mert én vagyok az az itt felejtett aggastyán, aki még tud beszélni nektek arról, ami itt, ebben a templomban, ezen a plébánián, ebben a csodálatos jézusi közösségben volt. Tudok beszélni a gyóntatószékekről, melyek előtt sorban álltak a gyónók. Tudok beszélni a szószékről, melyen Brisits Frigyes prédikált. És azokról a Salve Reginákról, melyekkel esténként befejeztük gyertyás körmenettel a Completoriumot. Természetesen csak mozaik-szemeket tudok most felmutatni, és nektek kell azokat egységes tablóvá tenni. Két egyházi iskola volt a plébánia életének meghatározó alkotóeleme, a Szent Imre és Szent Margit gimnáziumok. Mind a kettő mögött természetesen a szülők, nagyszülők alkották a hátteret. Mindaz, ami itt történt, azt csakis a XI. kerületi Szent Imre-városban történhetett, mert ez volt – és hiszem, hogy ma is az – Budapest legkrisztusibb és legmagyarabb közössége. Az egész kerületben Kalmár Ödön plébánosunk az egyes háztömbök élére ház-apostolokat nevezett ki, akikkel mi, ciszterci paptanárok foglalkoztunk. Ez a kerület a keresztény értelmiségieknek volt a bázisa. „Ő majd eszetekbe juttat mindent”! Igen eszetekbe juttatja azt az időszakot, amikor az Oltáriszentség előtt babakocsik százai adták a körmenet nyitányát. Most, amikor közel hétmillió kisgyermek koporsóról ad számot a statisztika, jusson eszünkbe ez a korszak. Természetesen, a kommunista hatalom mindent megkísérelt, hogy lehetetlenné tegye a plébánia dinamikus életét, hiszen ez már az 50-es évek történelme. És mi felvettük a kesztyűt! Tíz- tizenöt ezres tömeggel vonultunk fel az úrnapi körmenetre és hiába fordították felénk a hangszórókat, melyekből üvöltött a „Sztálin nevében, munkára készen, indulj előre, hát..” a mi hangunk erősebb volt az övékénél. Ödön plébánosom kiadta az utasítást, hogy énekkarommal – 50 fiú, 50 lány – menjek ki a templom erkélyére és onnét vezessem a körmenet énekét. Valóságos tüntetés lett a vége, többször megismételtük a Boldogasszony Anyánk-at és himnuszainkat. „Ő majd eszetekbe juttat mindent!” 1950-et írunk, Szent Év. Váratlanul külföldre tudott szökni az az országos hírű jezsuita atya, Varga László. Neki kellett volna tartani a lelkigyakorlatot. A hirdetőtáblák heteken keresztül hívták fel a figyelmet erre a különleges lelkigyakorlatra. Egyszer csak beállított hozzám a plébánosom, és kijelentette, hogy nekem kell a lelkigyakorlatot megtartani. Olyan volt a helyzet – ekkor Mindszenty bíborosunk és apáturunk már börtönben volt – hogy nem volt más tennem, mint engedelmeskedni a felkérésnek. Elhatároztam, hogy a római négy nagy templomhoz viszem lélekben zarándokolni a híveket, akik minden este zsúfolásig megtöltötték a templomunkat. Az utolsó előtti este azt kértem, hogy jelképesen szólva zarándokvonatunkkal felvirágozva induljunk Rómába, és mindenki kezében legyen gyertya. Az utolsó nap a Szent Péter bazilikába „mentünk”. Én magam sem hittem, hogy egyetlen felszólításra mindenki hozta a gyertyát, és adott jelre mindenki meggyújtotta az elsötétített templomban a maga mécsesét. Én pedig a szószékről beszámoltam arról a felejthetetlen pápai kihallgatásról – udienza speciale – melyben Rómából hazatértem alkalmából részesülhettem. XII. Pius pápa, a magyarok nagy barátja előtt térdeltem és kérdésére válaszolva mondtam: Indulok haza Magyarországra. „Nem félsz-e hazamenni?” –kérdezte, hiszen ő már tudta, hogy eladtak minket a jaltai egyezmény alapján. Válaszoltam: Nem félek. „És miért mész haza?” „A magyar ifjúságért, édesapámért, édesanyámért”. Minden mondatomra áldást adott homlokomra. Egyszer csak megszakította a beszélgetést, felnézett a freskókkal díszített gyönyörű mennyezetre és lehetett látni, hogy valamin nagyon gondolkodik. Egyszer csak megszólalt magyarul: „Éljen Maria országa! Dicsertessek a Jezus Krisztus” Ezzel az áldással fejeztem be a 4 napos lelkigyakorlatot. Hadd emlékeztesselek benneteket, ma élő szentimrevárosiakat, hogy ebben a templomban ilyen nagy tömegeket megmozgató lelkigyakorlatokat tartottunk, nemegyszer a templom kapuján kívül állók hangszórókon keresztül hallgatták a szentbeszédeket. Most kezembe veszem azt a mogyorófából készített keresztet, mely egy újabb fejezetet jelképez a saját és a szentimrevárosiak életéből. Ezekben az években az iskolai hittan helyett a megfélemlített szülők kérésére családoknál végeztem a hitre és a hazaszeretetre nevelést. Csoportokba osztottam a gyerekeket, egy-egy csoport- mint egy cserkészörs- vezetését pedig egyetemista fiúkra, lányokra bíztam. Nyáron táborokat vezettem a budai hegyekben. Hogy eltereljük magunkról a figyelmet, legtöbbször piros nyakkendővel, Szalin-nótákat énekelve vonultunk a hajó – és vasútállomásokra. Ez a kereszt a Viktorkunyhó alatti szakadékban, a Csaba forrás közelében bemutatott tábori szentmiséből való ereklye. Egy hatalmas nagy szikla volt az oltár. Kora reggel a gyerekek egy-egy szál vadvirággal jöttek az oltárhoz. De még hiányzott egy kereszt. Ekkor hangzott el a felszólítás: „Vágjatok a mogyoróbokorból két ágat, és az legyen a kereszt” Én erről már a börtön utáni években rég elfelejtkeztem, de Körmendy Szilveszter barátom - aki megőrizte - elhozta nekem, és azóta mint ereklyét őrzöm. Ó de sok mindent juttat eszembe a Lélek, miközben kezemben tartom ezt a keresztet. Hiszen néhány felejthetetlen tábor után következett a retorzió, a börtön: a Fő- utcai magánzárka, a tököli internálás, a márianosztrai haláltábor. Ez a kereszt juttatja eszembe a következő megrendítő történetet. Az internáló táborban húsvét vasárnapján a szokásos reggeli „séta” alkalmából maga elé állít az aznapi táborparancsnok, egy állandóan részeges hatvan év körüli főhadnagy, s megkérdezi tőlem: „Te csuhás, tudsz-e imádkozni?” Mindenkiben, az őrökben is megdermedt a vér. Válaszoltam, remegve de határozottan, hogy igen. Nem tudtam elképzelni, hogy mi lesz a folytatás. Ami még megdöbbentőbb és hihetetlenebb volt. „Hát akkor imádkoztasd az egész tábort”. Meghűlt bennem a lélek: mit csináljak? Egy pillanat alatt döntöttem. Eszembe jutott katona-édesapám, a háborúban megsebesült hős tábornok, aki megtanított vezényelni. Kezemet feltéve elüvöltöttem magamat: „Tábor vigyázz! Imához!” és valami hihetetlen dolog történt. A kétezer férfi - volt köztük hívő, hitetlen, zsidó és keresztény – torkaszakadtából imádkozta velem a Miatyánkot. A végén beparancsoltak minket a börtönépületbe, a rabtársaim a vállukra vettek és úgy mentünk be. Én természetesen halálra váltan vártam a kikerülhetetlen folytatást, a véres megtorlást, a büntetést. És testvéreim, higgyétek el, nem engem büntettek meg, hanem a részeg parancsnokot, aki az utasítást nekem adta. Nekem semmiféle bántódásom nem esett emiatt. Végül hadd vegyem kezembe ezt a különleges pásztorbotot, melyet két évvel ezelőtt kaptam egy baranyai faluban, nagypénteken. Ez is jelkép, papi életem utolsó korszakának a jelképe. Az utóbbi években nagyhéten föl szoktam ajánlani szolgálatomat olyan plébániákon, ahol már évek óta nincs pap. Mivel családi fészkünk Siklóson volt, ezért oda szoktam zarándokolni Húsvét előtt. Nagycsütörtökön - bár ez püspöki privilégium – én is lábat mosok, ami az utolsó vacsora szentmiséjének legmegrázóbb történése. Vókánynak nevezik azt a községet, ahol akkor jártam. Előre kihirdettem a lábmosást, és hihetetlen ugyan, de a falu polgármestere és édesapja és fia is a jelentkezők között volt. Másnap a család gimnazista fia elém állt és azt mondta: Atya, én ezen a boton egész éjjel dolgoztam, és rámutatott a tüzes szöggel belevésett keresztre. „Atyának adom ezt, legyen ez a pásztorbotja”. Igen, így próbálom a magam életében megvalósítani azt, amit a Vatikáni Zsinat meghirdetett: legyen a ma Egyháza lábat mosó Egyház. És én ezt nemcsak hirdetem, hanem cselekedeteimben igyekszem ezt átélni, megvalósítani. Hadd hívjam föl figyelmeteket a szentmise végén arra a szentéletű magyar főpapra, példaképemre, Prohászka Ottokár püspökre. aki megtanított ezekre a gesztusokra. Ez a bot nem püspöki pásztorbot, de jelképezi életem utolsó korszakát, melynek minden percét Prohászka megismertetésére és boldoggá avatásának előmozdítására szentelem. Szeretettel kérlek benneteket, hogy a szentmise után tekintsétek meg azokat a könyveket, melyeket róla írtam, köztük különösen épp a vasmisémre megjelent két kötetet - „Prohászka életének titka” az egyik, a másik „Prohászka a szívekben – a magyar Fioretti” – és a legutóbb elhangzott szentbeszéd-sorozatomat, a Miatyánkot. Kedves Testvéreim! Egy Reményik Sándor verssel szeretném befejezni szentbeszédemet. : Akarom fontos legyek magamnak Legyek s ne tudjam, hogy vagyok Legyek tégla, lépcső, ekevas.. szél, mely magot visz Kendő mely könnyet töröl Csend … kéz … mély sóhajtás . Tutaj… Hegedű mely végtelenbe sír, míg le nem teszi a Művész a vonót. Amen” Ezután a szentmise tovább folytatódott a liturgia szabályai szerint. A gregorián-.énekkar gyönyörűen adta elő a Mennybemenetel szentmiséjének részeit. A felajánláskor Rónaszéki Tamás hegedűművész barátom játszotta Schubert Ave Mariáját. Később tudtam meg tőle, hogy súlyos beteg feleségének, Katinak – aki 16 éves kora óta lelki-gyermekem volt – az volt utolsó ajándéka, hogy még fel tudott menni férje karjába kapaszkodva a kórus lépcsőjén, hogy ő kísérje orgonán az Ave Maria-t. (Miközben ezt a beszámolót írom, jött a szomorú hír, hogy 42 éves korában elhunyt) Ez az Ave Maria mindig is lelkem legmélyéig megrendít, de ez a mostani még felejthetetlenebb lesz. A mise végén nagy meglepetésemre a különben a szabályokat nagyon szigorúan megtartó Brückner Ákos plébánosunk felköszöntött, méghozzá úgy, hogy azt mondta a híveknek, hogy tapsoljanak. Ez valóban nagy szó volt részéről, hiszen mi magyarok a templomainkban a legritkább esetben fejezzük ki örömünket ilyen módon. Mélyen megrendített a híveknek, igen sok barátomnak, tanítványomnak ez a szeretet-nyilvánítása. Ákos atya ezt az alkalmat ragadta meg arra, hogy a negyedévenként megtartott osztálytalálkozónk lelkes szervezőjét, Kállay Bélát is külön megajándékozza. A plébános ugyanis figyelemmel kíséri a mi buzgóságunkat és minden alkalommal megjelenik a rendház kápolnájában, ahol az összejöveteleket mindig szentmisével kezdjük. Már régóta a leghűségesebb osztály rangot kaptuk tőle. Legutoljára pedig azt mondta nekem, hogy amit ti csináltok, az egy valóságos csoda.(talán azért is mondta ezt, mert nem vendéglőkben tartjuk a találkozóinkat, hanem misével kezdjük és utána több órán keresztül egy-egy előre meghatározott témával foglalkozunk). Ekkor került sor annak a gyönyörű csokornak az átadására, melyet Kanadából Liptay Wágner Miklós egykori 5-bés tanítványom küldött pár kedves sor kíséretében. Itt kaptam meg az oltárnál Varga Juditék különleges csokrát, mely nemcsak élő virág, hanem művészileg kiformált vas-rózsaszálak is voltak, a vasmise jelképeként. A szentmise végére 90 éves fizikumom már annyira fáradt volt, hogy nem vállalkoztam arra, hogy a híveket egyenként áldjam meg vasmisés áldásommal, hiszen tudtam, hogy még nagy feladatok várnak rám ezen a napon. Mindjárt a mise végén a templom bejáratánál ebben a templomban nem ismert könyveimet nagyon sokan megvásárolták és sorban álltak a dedikációért. Külön öröm volt számomra, hogy a református lelkész barátom, akit becenéven csak Kalmusnak nevezek, lányával és barátjával együtt szintén beállt a dedikálásra várók sorába. Ezidő alatt Ákos plébános maga osztotta a vasmisés szentképeimet a híveknek. A nagy teljesítmény volt részemről, hogy vállalkoztam a közös ebéden való részvételre is, melyet osztályom egy közeli kisvendéglőben rendezett. Körülbelül negyvenen voltunk, feleségekkel együtt. Ákos plébános ide is eljött. 1947/48-ban akkor még kisdiákjaim most már 70 fölött járnak, érthető, hogy ez a nap rendkívül meghatott mindannyiunkat. Akkor is, most is így hívnak: „Oszi”. Akkor bizony elképzelni sem tudtam, hogy mi vár rám és őrájuk, azt pedig legkevésbé, hogy vasmisémet ugyanebben a templomban velük együtt mutathatom be az Úrnak. Te Deum laudamus! +++ Vasmise a székesfehérvári Papi Otthonban 2009. május 30. Az egykori otthonomban, az Országos Papi Otthonban is mutattam be vasmisét Pünkösd vigíliáján, május 30-án. Ennek a misének a szervezője Tóth Szabolcs atya volt. Meghatódott lélekkel léptem be a sekrestyébe, ahol tíz éven át készültem a vasárnapi szentmiséimre. A Lengyel család gyerekei és Csanády Laci segítségével, Tóth Szabolcs atya asszisztenciájával mutattam be jubileumi misémet. A szentbeszédemben természetesen kitértem az itt átélt élményekre, különösen az oly felejthetetlen 9 órás szentmise-sorozatomra. Ezeknek minden egyes prédikációját hangszalagra vették föl. Természetesen ma már nyoma veszett ezeknek is. A szentmise végén Tóth Szabolcs atya kitért itteni működésemre majd pedig az oltár előtt ülve mindenkinek keresztet rajzolva a homlokára adtam vasmisés áldásomat. Itt is szentképeket kapott mindenki. +++ Prohászka Ottokár Zarándoklattal egybekötött vasmise 2009. június 27. Minden évben június utolsó szombatján a magam kezdeményezésére zarándoklatot hirdetek Prohászka püspök atyánk sírjához. Ha jól emlékszem, ez már a negyedik alkalom. Ennek legfőbb oka a „Prohászka kultusz” újbóli elindítása. T.i. oly sikeres volt a kommunista diktatúra agymosása, és oly hatásos a mostani szabadkőműves-liberális-ateista zsidó újabb agymosás, hogy népünk, de még a hívők is elfelejtették a magyar Egyház egyik legnagyobb szentjének még a nevét is. Hivatásomnak, küldetésemnek tartom, hogy minden tőlem telhetőt megtegyek kultuszának újra életre keltéséért. Ilyenkor minden bátorságomat összeszedve odaállok a plébános elé azzal a merész kéréssel, hogy erre az alkalomra a templom kápolnájában lévő oltárt hozassa ki Prohászka püspök atyánk sírjához, mert én ott szeretném bemutatni a szentmise áldozatot. Hihetetlen, de mégis igaz, hogy kérésemet minden alkalommal teljesítik. Ezt azért is teszem így, mert – jóllehet van oltár a sírjánál – de ott soha nem mutatnak be szentmisét. Még az is előfordult, hogy amikor az egész püspöki kar ünnepelte 2006-ban Prohászka püspökké szentelésének jubileumát, nem a Prohászka templomban, hanem a püspöki bazilikában volt a koncelebrációs szentmise, és csak koszorúzni jöttek a sírjához. Az évente bemutatott püspöki szentmisét sem az ő sírjánál mutatja be a megyéspüspök, hanem a templom főoltáránál. Éppen ezért mindenki számára élmény az, amit évenként június utolsó szombatján csinálok. Ezt igazolja az is, hogy minden évben egyre többen jönnek, még vidékről is. De az idei zarándoklat volt a legnagyobb az eddigiek között, mert az interneten keresztül közzétett Meghívó alapján még Miskolcról is jött egy ötven főből álló zarándokcsoport egy idős misszionárius jezsuita atya vezetésével. A menetrend ilyenkor a következő: 10 órakor pontosan rózsafűzérrel a kezemben letérdelek a Prohászka atyánk sírjához kitett térdeplőre. Ilyenkor még nagyon kevesen vagyunk a templomban, és bizony sokszor úgy érzem, hogy szélmalomharcot vívok a közöny ellen. Idén a dicsőséges rózsafűzér öt tizedét imádkoztuk a papi hivatásokért. Ezzel kapcsolatban elég merészen a következőket mondottam: mély tisztelettel megkérem a főtisztelendő püspöki kart, hogy ne csak azt kérje az ország híveitől, hogy imádkozzanak papi hivatásokért, mert kevés a pásztor és nagy a nyáj, hanem tegyék hozzá azt is, hogy legyenek példamutató főpapok, papok is. Gondolok ilyenkor saját hivatásomra és mindazokra, akik csakis azért választották a papi hivatásukat, mert életükben találkoztak egy alterego Christivel, Krisztus képmásával. Én például soha nem gondoltam arra, hogy pap legyek, de 15 éves koromban találkoztam egy ilyen pappal, Szaniszló atyával. Akkor abban az időben (70 évvel ezelőtt) tele voltak a szemináriumok, a szerzetesi közösségek, mert példát mutattak nekünk. Elmondtam itt, azt a kedvenc hasonlatomat, mely arról a csónakról szól, melyen a csónakos csak egy evezőt használ és mindig körbe-körbe megy ahelyett, hogy előre haladna. Vagyis nem elegendő csupán imádkozni a papi hivatásokért, hanem a másik evezőt is meg kell ragadni: a példaadást. 11 óra körül tartom beszámolómat az elmúlt esztendőről, annak Prohászkára vonatkozó híreivel és eredményeivel. Most szándékosan ki is jelentettem, hogy hálából Prohászka atyánknak mondom el a legnagyobb hírt, hogy elindítottam az amerikai Ákos barátommal együtt azt a Jubileumi sorozatot, amely hivatva lenne az annyiszor emlegetett, de sosem realizált boldoggáavatását előkészíteni. Meg is mutattam az első két kötetet. Meglepetéssel is szolgáltunk a mai napon, mert elhívtam kis barátomat, Újvári Mátyást, a 16 éves csellóst, aki kívülről játszott Prohászka atyánk sírja előtt egy gyönyörű Bach darabot. Közben Gondoltam püspök atyánk kedvenc hasonlatára: minden lélek olyan mint egy hegedű vagy hárfa, amelyen, ha mi is engedjük , a Szentlélek akar és tud akár szimfóniákat is játszani. Utána megkértem az irgalmasrendi nővért, Cherubinát, hogy mondja el a híveknek annak az ereklyének a történetét, melyet magával hozott a kápolnájukból. Itt, beszámolómban csak röviden utalok ennek az ún. vér-ereklyének a történetére: Amikor Prohászka 1927. április 2-án prédikációja közben az Egyetemi templom szószékén agyvérzést kapott, utána átvitték a templom melletti Központi Szeminárium rektori szobájába, ágyba fektették és a mellette lévő orvos professzor utolsó próbálkozásként az akkori szokás szerint eret vágott rajta. A kicsorduló vért a padlóról a jelenlévő prohászkás nővérek szent áhítattal gézzel feltörölték és magukkal vitték. Ez a gézcsomó került a már említett Horváth Kálmán gyűjtéményébe, és vitte magával új állomáshelyére, a váli plébániára. Itt volt kántor akkor a plébánián Cherubina nővér és mivel munkatársa volt annak a kéziratnak a másolásában, melyet kinyomtatva épp most adok a közre, ebből a gézcsomóból a plébánostól elkért egy kis darabot. Kérésemre ezt az ereklyét elhozta most magával, hogy a híveknek megmutassa. 12-kor harangzúgás közben meghúztuk az oltár csengőjét, és Csanády Laci karjára támaszkodva elindultam a Prohászka-sírhoz. Rázendítettem a „Bemegyek szent templomodba” énekre, melyet a hívek folytattak. Az oltárhoz érve elmondtuk az Úrangyalát. Mellettem volt két paptestvérem, az említett idős jezsuita atya és a Papi otthonból Tóth Szabolcs atya. Ez utóbbi – éppen Prohászka apostoli buzgóságára gondolva- egész mise alatt gyóntatott a templomban. Igazi zarándoklat volt ez a nap, és sokan gyóntak. Mivel erre a napra esett Szent László királyunk ünnepe, a szentmise szövege őróla szólt. A mise előtti bevezető szavaimban elmondtam, hogy milyen üzenetet ad nekünk jelenlévőknek, zarándokoknak ez a mai nap. A szeretet üzenetét. Hiszen annak a templomában és annak a sírjánál állunk, akiről most megjelent könyvemben: „Prohászka a szívekben” írt tanulmányom épp erre mutat rá: Prohászka a szeretet szentje. Idéztem megdöbbentő mondatát, hogy ő minden papnak megcsókolja lábát, még a legbűnösebbnek is. Ezután elkezdtem a koncelebrációs szentmisét. Prédikációm tartalma a következő: Prohászka nagyon szerette Szent László királyt. Leírta elmélkedéseiben, hogy a fundamentumot adó Szent István után még szükség volt valakire: olyan királyra, aki megtestesítette a magyarság eszméit. László király is a szeretet szentje volt, erről szól a legtöbb legendája. Gondoljunk csak a jelentre, amikor a legenda szerint a gyönyörű fiatal leányt felkapja lovára, hogy így mentse meg az őt üldöző kuntól. Vagy arra a legendájára, amely betegekről szól: a Szent László füve… Prohászka tanít meg bennünket arra, hogy a szeretet valójában művészet, melyet az élet minden fázisában és minden körülmény között meg lehet valósítani. Erre hadd mondjak el börtönéveimből egy megrendítő esetet. Súlyos következménye lett annak, hogy a börtöncellám falára körmömmel egy kis keresztet rajzoltam a falra. Nem sejtettem, hogy zárkatársam rámépített besúgó volt. Másnap a legveszélyesebb, állandóan részeges főhadnagy kiráncigált a folyósóra rám üvöltve kérdezte, tudok-e rajzolni. Mire én megszeppenve csak annyit mondtam, hogy nem tudok. A következő pillanatban akkora pofont kaptam, hogy a közelben lévő nyitott ablakon át kiesett a szemüvegem (erős rövidlátásom miatt ez számomra rettenetes dolog volt). Közben kérdezte, hogy hogy nem tudsz, hát az a kereszt mi volt? Erre nem is válaszolhattam, mert a másik oldalról kaptam a még erősebb pofont és a falhoz estem. Utána szótlanul beestem a zárkámba. Rövid időn belül maga a táborparancsnok, az egykori spanyol bolsevista polgárháború harcosa rendelt maga elé és kimondta a büntetést, a szankciót. Negyven nap szigorított fogda. Itt még rettenetesebb sors várt rám, hiszen napközben le sem ülhettem és egyetlen foglalkozásom volt: naponta száz döglött legyet kellett markomban bemutatni az őrnek, t. i. a fogda disznóólak mellett volt. Egyik éjszaka – és most figyeljetek a szeretet művészetére – nyílik a vasajtó, és egy olyan őrmester hívott ki az őrszobába, akiről mindannyian tudtuk, hogy az összes közül a legemberségesebb. Székkel kínált meg, amit természetesen mint rab nem mertem elfogadni, félve attól, hogy ez csak egy alkalom arra, hogy megtorolja. De nem ez történt, hanem kezébe vette azt a kosarat, melyben fehér szalvétába csomagolt bukta volt. Felém nyújtotta mondván: ezt a feleségem küldi. Erre még jobban megriadtam, mert hihetetlennek gondoltam az egészet. Nem is nyúltam érte, hiszen még sajgott a fülem az említett pofonok miatt. Mikor látta, hogy nem bír velem, belenyúlt rendőrzubbonya zsebébe, elővette pénztárcáját, kivett belőle egy képet s kezembe adta: kislányának elsőáldozó képe volt. Ez volt közöttünk a jeladás. Ekkor már nyugodt voltam, és átvettem annak a jóságos asszonynak ajándékát. Visszakísért a zárkámba. Én egész éjjel nem aludtam. Átéltem azt, amit az ősegyház katakombáiban annyiszor átéltek őseink. Az éjjeli szentmiséken ott lent a katakombák mélyén jelen voltak a hívek és köztük az újonnan megkereszteltek nem egyike a császár udvarában testőr volt. Nem egyszer rajtuk ütöttek és ott a helyszínen kivégezték őket. Az én esetem az őrmesteremmel ilyen volt. A börtön katakombájának poklában találkozott két magyar keresztény, a rab és az őre. íme a szeretet művészete! Én mindenesetre azóta nevezem az Úr Jézust Gazdámnak. Vegyétek kezetekbe a most kiadott úgynevezett Magyar Fiorettit. Nem tudjátok letenni majd, mert minden oldalán találkoztok a szeretet szentjével, Prohászka atyánkkal. Most éppen azért vagyunk itt, zarándokok, mert nekünk adatott meg, hogy újraélesszük Prohászka kultuszát. Mert tudnia kell mindenkinek, hogy hatvan éven keresztül tudatosan, szánt szándékkal még az emlékét is ki akarták irtani a bolsevikok. Sőt most nem régen találtam rá arra a dokumentált adatra, melynek történetét az itt jelenlevő János barátom mondta el nekem. Tudniillik az egykori itteni plébános, Horváth Kálmán számtalan olyan kiszakított naplójegyzetet talált, amely Prohászka tollából való, de túlbuzgóságból a személyi titkára, Némethi Ernő meg akarta semmisíteni. Ezek egyikén szerepelt ez a mondat 1919-ből: „Másnap kivégeznek” vagyis mivel Prohászka nem menekült el püspökségéről, mint annyi más főpap, Szamuelyék tervezték kivégzését. Bár ez nem történt meg, de az akkori kommunisták utódai, Rákosiék és társaik mint a magyar nép és a szocializmus legnagyobb ellenségét gyökerestűl ki akarták mosni a magyarok agyából még a nevét is. Minden házkutatáskor elvitték a híres 25 kötetből álló Schütz-sorozatot, Prohászka összes művét. Tőlem háromszor vitték el az újból beszerzett kincseimet. Igen, annak a kultuszát kell újraélesztenünk, akinek nevét még a papok sem szerették nagyon kimondani. Ennek is van hiteles tanúja: az egyik volt hittanos gyerek, ma már elmúlt 30 éves azt mondta, hogy bár ebben a templomban tanulta a hittant, és itt készítették elő első szentáldozásra, soha senki nem mondta el, hogy ki nyugszik itt azon a helyen, ahol most állok. Prohászka templomában nem volt tanácsos Prohászkáról beszélni. Így nevelődött fel egyik generáció a másik után még itt Fehérvárott is. Megengedték a Kaszap kultuszt, de kimosták az emberek agyából Prohászkát, a szeretet szentjét. Nem mondták el nekik azt, hogy „Gyerekek itt az a szent életű fehérvári püspök nyugszik, aki titeket, gyerekeket annyira szeretett, hogy például kisinasának nem engedte, hogy a nehéz bőröndöt cipelje, azt maga vitte, a könnyű aktatáskát adta oda inasának… És nem mondta nektek, lányok, hogy itt a szeretet szentje nyugszik, aki úgy szeretett titeket, mint az a fehérvári kis kolduslányt, akit egyszer a járda szélén ülve talált. Odafordult feléje, fölállította, hogy valami melegre ültesse.” Igen, a szeretet művészet, ezt igazolja a mai nap is. Hiszen miért hallgattatok atyátokra, miskolciak? Miért tettetek meg öt órát ide és majd öt órát vissza? Mert tudtok szeretni. Minden megtérés ott kezdődik, amikor el kezdünk szeretni Istent és embert. Két epizóddal fejezem be szentbeszédemet. Mindkettőt olvashatjátok a szeretet szentjéről szóló most megjelent könyvben. Egy alkalommal a Barátok templomának gyónói közé állt egy vasutasnak a felesége, aki mindenképpen szeretett volna gyóntatójával, Prohászka püspök atyánkkal beszélni. Óriási terhet hordozott a szívében. Nagyon szegények voltak, és ő épp most lett állapotos ötödik gyermekével. Férje azonban óriási felháborodásában – gondolva nyomorukra – azt mondta, hogy kiirtja az egész családot. A szegény asszony a sor végére állt, mert hosszabban szeretett volna gyónni. Belépve a püspök gyóntatószékébe, mely a sekrestyében állt, elmondta, mi történt vele. A püspök eleinte keményen beszélt arról, hogy eszébe ne jusson elvetetni magzatát, hiszen az gyilkosság. De az asszony tovább sírt. Ekkor hirtelen végtelen nagy szeretetével feléje fordulva ezt mondta: „Tudja mit drága lányom, annak a gyereknek én leszek az apja!” De ez nem csak szó volt, hanem azzal váltotta tetté, hogy minden karácsonykor megállt a házuk előtt egy szekér, melyen nem csak ennek a gyermeknek, de az egész családnak élelmet, ruhát küldött, mely elég volt egy évre. A másik történet pedig arról szól, hogy mekkora híre volt Prohászka életszentségének és mennyire szerették. A történet egy cselédlányról szól, aki jelen volt abban a menetben, mely a halott püspököt az Egyetemi templomból a Déli pályaudvaris kísérte. Százezres gyászoló tömegről van szó. A leány összegyűjtötte a Prohászka szószéken történt agyvérzéséről, majd másnapi haláláról és a temetéséről szóló újságokat, szépen becsomagolta és így szólt asszonyához: „Ha meghalok, kérem, asszonyom, a koporsóba fejem alá ezt a csomagot tegyék.” Kell-e tovább folytatnom szentbeszédemet a szeretet művészetéről? Ne csodálkozzunk, hogy atyánkat hívek, papok egyaránt élő szentnek tartották. Eglis István atya például azt mondta nekem, hogy amikor Prohászkát látta, benne Jézus Krisztust látta. Utolsó mondatom is őtőle származik: „Szeretek, mert szeretek.” Amen. + A szentmise végén kiosztottuk a Prohászkától származó imát, melyet annak idején Bárdos Lajos zenésített meg és amelyet ma már azt hiszem senki sem ismer az országban. Én is most tanítom meg a Barátok templomában a híveket a 9 órás misém után. „Hiszek a szeretet végső győzelmében…” Ezután felhívtam a figyelmet, hogy miközben én az oltár előtt ülve egyenként megáldom a zarándokokat vasmisés áldásommal, közben az irgalmasrendi Cherubina nővér a magával hozott Prohászka vér-ereklyét kezében tartva megengedi, hogy mindenki egyenként megérinthesse azt. A szentmise után a sekrestyében a Miskolcról jövő jezsuita atyával hosszabban beszélgettem. Meghatódottan köszönte meg ezt a mai szentmisét, Én is….. Nadapi vasmise 2009. július 5. vasárnap 11:30-kor Már hónapokkal ezelőtt megkért egy kedves kis falusi közösség, a nadapi Karitas-csoport, hogy jöjjek el hozzájuk is vasmisére. Őket tavaly ismertem meg, amikoris meghívtak egy Vörösmarty irodalmi est megtartására. Tudniillik ebben a templomban keresztelték meg 1800 december 1-én Vörösmarty Mihályt, aki Kápolnásnyéken született, de akkor ott nem volt plébánia, de Nadapon igen (most épp megfordított a helyzet). Különben a község és maga a templom is magával ragadó környezetben fekszik és nem véletlen, hogy a fehérváriak, sőt budapestiek is előszeretettel választják lakóhelyül. A templomban még ma is eredeti helyén áll a gyönyörű keresztelőkút. És én mint nagy Vörösmarty-rajongó, érthető, hogy különös szeretettel vállaltam a legújabb nadapi felkérést a vasmisézésre. Meglepetésemre a különben a komoly és szigorú-természetű plébános is jelen volt. A szentmisémet éppen azzal kezdtem, hogy a hívek nevében is én köszöntöttem fel címzetes kanonoki kinevezése alkalmából. Közvetlen a mise-kezdéskor kedves meglepetés is ért. Van ugyanis Nadapon egy sokgyermekes család, amely a legutóbbi előadásomon is ott volt (legkisebb hallgatóm az ő fél-éves kislányuk volt édesanyja ölében.) Most ezek a szülők és a gyermekeik egy-egy szál fehér rózsával köszöntöttek föl. A templom feltűnő módon megtelt hívekkel, pedig, ahogy barátaim mondták, még a bérmáló püspök miséjén sem telt meg egészen. Talán megérezték azt, amit itt ezen a misémet kivételesen bátorkodtam megtenni, tudniillik az áldozás előtti béke-köszöntéskor megkértem a híveket, hogy egymás kezét megfogva egy nagy kört alkossunk és így adjuk jelét a krisztusi szeretetnek és megbocsátásnak. Nagyon örültem, hogy a körbe maga a plébános úr is beállt. Erre a felejthetetlen epizdra szinte válaszként kaptuk a kántorné gyönyörű hangú Ave Mariáját, ami egy ilyen kis faluban, de még egy városban is ritkaság. De volt még egy meglepetése ennek a vasmisének. A börtönből nemrégen szabadult, politikai okok miatt 3 évig előzetes letartóztatásban, Varga Tamás barátom is megjelent. Ő különben Hollandiában lakik, de onnét feleségével együtt az egyházi házasságuk megkötéséhez szükséges un. jegyesoktatást tőlem kérték Székesfehérvárott. Tamás nemrég tért meg. Előző napokban elvégezte életgyónását, most pedig örömmel jött ide Nadapra, hogy első alkalommal tőlem vehesse át az Eucharistiát: most volt elsőáldozó. A mise végén itt is egyenként áldottam meg a híveket. Ez a befejezés mindig megrendít, mert többen megcsókolják az aggastyán pap kezét, és mindenkivel pár szót váltok. Utána a plébánia épületében – mely különben pap nélkül üresen áll - nagy agapéval várt a Karitas-csoport. Volt műsor: köszöntők, gitárszó, szavalat. Sajnos a finom ételekből nem nagyon tudtam fogyasztani, mert ide is elhoztam könyveimet és nagy vásárlás következett dedikálással egybekötve. Kis faluban felejthetelen nagy élmény volt! +++ Siklósi vasmise 2009. július 11-én szombaton 17 órakor A vasmisés sorozatomban külön készültem a siklósira, hiszen diákkorom óta ismerem ezt a csodálatos vidéket, Máriagyűdöt, a siklósi várat, Kassa és Pécs után Siklós lett a családunk fészke. 1938-ban ideköltözött Edit nővérem férjével Bakó Géza orvossal. Őket a lakosok annyira megszerették, hogy úgy tudom, hogy utcát is neveztek el róla. A háború után édesapám és édesanyám is ide költözött a többszobás paraszti kúriába, nővéremék otthonába. Ők mindenüket újból elvesztvén, életük végéig itt találtak otthonra, Edit és Géza gondoskodásával körülvéve. Sőt még Magda nővérem, a tanárnő is ideköltözött Siklósra, és az itteni gimnáziumnak lett igazgató-helyettese. Itt hatalmas kert is volt, szőlővel, gyümölcsfákkal. Volt lovuk majd később autójuk. Az én életem is sok szállal fűződik ehhez a siklósi otthonhoz. 1961 februárjában itt tartóztattak le, s a siklósi rendőrség fogdájából vittek aztán föl Budapestre az ÁVH központjába, a Gyorskocsi-utcába. Egyszóval ezer szállal fonódtam Siklóshoz, és nagyon vártam erre a találkozásra. Siklósi lakásunkat előző évben felszámoltam, az összes emlék dobozokban várja a rendezést, ha még erre megadatik a lehetőség. A gyémántmisémet 2004-ben Máriagyűdön tartottam, mert akkor még a siklósi plébánosok nem nagy örömmel fogadtak. Egészen megváltozott a helyzet múlt évben, amikor a fiatal Szép Attila atya, a barátságos, mély lelkiéletet élő paptársam vette át a plébánia vezetését. Ő Tóth János barátom ajánlására már múlt év őszén meghívott egy előadásra. Vörösmarty volt a témám (fényképek is készültek) Július 10.-én délben érkeztem Bajáról Tóth Jánosék házába. Kis pihenő után a plébánián kaptam szállást. Másnap Jánossal kint voltunk a temetőben, a családi sírhelynél hosszan imádkoztam és a márványlapra le is térdeltem annak emlékére, hogy 1944-ben édesanyám és édesapám első szentmisém előtt megáldottak az újmise előtti szokásos szülői áldással. Akkor élve, most sírjuknál kértem áldásukat. Innét Géza és Edit sírjához mentünk. Mindkét sír tele volt virággal. A siklósiak nem felejtik el családunkat. Szombat délután fél 5-kor kísértek át a templom sekrestyéjébe és készültem a gyönyörűen feldíszített templomban bemutatandó jubileiumi misémre. Két concelebráló paptestvérem állt mellettem, egyik a sellyei plébános, akit a nép élő szentnek tart, a másik pedig Attila, a siklósi plébános. A „szertartásmester” János barátom volt, akinek karjára támaszkodva vonultam be az asszisztenciával a templom kapujától. Közben az énekkar a Te Deum-ot énekelte. Az oltárhoz érve a plébános köszöntője következett, aki a vasmisém alkalmára az Esztergomi Érsekségen keresztül küldött, bekeretezett pápai áldást is felolvasta. A szentmisének számomra mindig legnehezebb de legmeghatóbb része a szentbeszéd. Erre épp a siklósiak miatt nagyon készültem. Ide is elhoztam azt a keresztet, melyről minden vasmisés prédikációmban beszéltem. Ezen a misén is egy cserkészruhába öltözött ministráns vitte a menet élén magasra emelve ezt a mogyorófa keresztet, majd az oltárra helyezte. A prédikációmat is ezzel kezdtem, mondván, hogy papi életem legnagyobb része a kereszt-viselés jegyében telt el. Hamar megtapasztaltam annak igazát, amit Úr Jézus mondott: „Aki utánam akar jönni, vegye fel keresztjét s úgy kövessen”. Sokáig tapasztaltam a kereszt súlyát, de azt is, amit szintén a szentírásban tudok, hogy „e jelben, a keresztben, győzni fogsz”. Ez a kereszt sok mindenről tud beszélni. Hogy mikor és honnét való? 55 évvel ezelőtt 1954 nyarán a budai hegyekben a Leányfalu közelében található Csaba forrásnál táboroztam elrejtőzve hittanos gyerekeimmel. Reggelenként a szakadékban mutattam be tábori misémet nekik. Az oltár egy hatalmas szikla volt, melynek keresztjét a csoportvezetők, az egyetemisták mogyorófából vágták. A most ide hozott és felétek mutatott kereszt innét való. Ez a kereszt nemrégen került hozzám, helyettesem adta át és otthonomban ereklyeként örzöm. Mert ez a kereszt a börtönéveimről is beszél. Alighanem nagyon kevesen tudjátok, hogy itt Siklóson tartóztattak le 1961-ben. A Bakó-Barlay kúria ablakán éjjel kopogtak, letartóztattak, bevittek az itteni közeli rendőrség fogdájába. Ez a kereszt beszél a rettenetes évekről. De a Jó Isten irgalmát, még a poklok poklában is megéreztem. Csak egy epizódot emelek ki a sok közül. Nyílik a börtöncella vasajtaja, bevisznek az őrszobába, az egyik őr, aki különben a legjobb szívűnek tartottunk meg akart kínálni azzal a buktával, melyet a felesége nekem sütött. Nem mertem elfogadni, mert arra gondoltam, hogy ez csak egy csel, és ha elfogadnám, megverne az őr. Mivel látta, hogy semmire sem megy velem, elővette pénztárcáját s megmutatta elsőáldozó kislányának a fényképét. Abban a pillanatban a pokol mennyországgá vált, és megértettem, hogy a keresztnek két ága Jézus szentséges szívében találkozik. Ekkor éreztem át, mit jelent két magyar kereszténynek találkoznia a legrettenetesebb helyen, a börtönben, ahol az egyik segíti a másikat, hogy el tudja viselni keresztjét. Én azóta nevezem az úr Jézust Gazdámnak. De hoztam magammal egy másik jelképet, amit az újamon hordok. Ezt attól a ti általatok is jól ismert férfitől kaptam, Édesapámtól, vitéz Barlay János tábornoktól, akit ti Édesanyámmal együtt befogadtatok. Mert a Bakó-Barlay házaspár siklósi fészke a ti közreműködő jóságtokból úgy bővült, hogy belefértünk mindannyian. Az egykori 1938-ban rakott kicsi fészek kénytelen volt egyre több lakót befogadni. Jól tudjátok, hogy Édesanyám, Édesapám itt élt, és itt nyugszanak a temetőben. Vasmisém előtt a sírjuknál térdeltem, megköszönve nekik életemet és vasakaratukat. Köszönöm nektek, hogy a két agyongyötört öregnek, Apámnak, Anyámnak otthont adtatok. Tudjátok jól, hogy nem törtek össze: a doktor-sógorom kertjében olyan veteményes kertet varázsoltak, hogy tőlük vitték az első primőrsalátát még Pestre is. Tőlük tanultam a „megfogyva bár, de törve nem” igét, ami nem költészet volt számomra, hanem valóság. És ismeritek Magda nővéremet, akit a siklósi diákok úgy szerettek. A szigorú, igazságos, de csupa szív pedagógust. Ő is szüleim mellett nyugszik a temetőben, bátyámmal együtt, akit élete utolsó hetében haza tudtam hozni ausztráliai száműzetéséből. És most szeretném külön megköszönni nektek azokat az éveket, amelyek életem legnehezebb korszakát. Jelentik. Köszönöm, hogy befogadtatok akkor is, amikor választottam az élet és a halál között. A börtönből kiengedtek ugyan, de élni nem hagytak. S mivel harmadszor már nem voltam képes elviselni egy újabb letartóztatást, és mert szent nem voltam, csak gyarló ember, ezért családot alapítottam. Köszönöm, hogy őket is befogadtátok, és soha nem mutattatok ujjat rám. Örülök, hogy ezt az új plébános atyátok előtt a vasmisémen őszintén el- mondhatom. Nektek Áldjon meg benneteket az Isten. Befejezem a beszédemet azzal az epizóddal, amelyet szentképeimen olvastok, és mindannyian megkaptok. Bár Péter nagyon szerette Jézust, mégis annyira gyarló volt, és annyira félt – akkor még nem volt szent – hogy nagycsütörtök éjjelén, péntekre virradóan a kakas kukorékolása közben megtagadta Mesterét, sőt azt választotta egy cselédlány kérdésére, hogy nem is ismeri, életében nem is találkozott vele. Néhány hónap múlva a föltámadt Jézus ugyanennek a Péternek föltette a kérdést, méghozzá nem is egyszer, hanem háromszor: „Simon, Jónás fia, szeretsz te engem?” Sőt még azt is kérdezte, hogy „jobban szeretsz-e engem ezeknél?” Simon megcsukló hangon, visszaemlékezve a háromszori tagadására, egyre hangosabban mondta „Uram te tudsz mindent, te tudod, hogy nagyon szeretlek téged”. Amen. A szentmise tovább folytatódott, a hívekkel együtt én magam is megrendülve folytattam ott, abban a templomban, ahol 1948-ig annyiszor miséztem, amikor még a ferences atyák itt laktak. A szentmise végén megajándékoztam az atyákat könyveimmel és az épp akkor megjelent Prohászka kötetemmel, a Magyar Fiorettivel. A híveket pedig az oltár előtt ülve megajándékoztam szentképeimmel, és vasmisés áldásomat adtam rájuk. Ezek között volt a sorsát hősiesen viselő Haraszti Attila barátom, akinek nemcsak áldást adtam, hanem megköszöntem gyönyörű kiállítását. Nagyon sok olyan idős férfival, asszonnyal találkoztam ezekben a percekben, akik még látták, és ismerték Édesapámékat és a négy évvel ezelőtt elhunyt nővéremet, akit Siklós „nagyasszonyának” neveztek, hiszen tudjátok, hogy mennyi szegényen és cigányon segített. Nagy meglepetésben volt részünk, mert az áldás alatt a siklósi Dolce hegedű-együttes szebbnél szebb darabokat játszott a kóruson. Az áldást kérők között az utolsók között volt egy fiatal pár, Klári és János lánya és férje. Az asszonyka, Veronika 9. hónapban volt és azóta egy gyönyörű kisfiúnak adott életet. Ezután a templom kertjébe vonult a kis hívő-sereg, ahol terített asztalok vártak bennünket. Igazi agapé volt, mindenki hozta a maga süteményét, italát, pogácsáját, borát. Én pedig, mivel hűvösebbre fordult az idő a templomban dedikáltam a könyveimet. Különben erről a felejthetetlen estéről, vasmisémről és az agapéról a plébánia Beköszöntő című hírlevele is részletes beszámolót közölt Erdősi Magdolna tollából (XIV. évfolyam 8. szám). +++ Vókányi vasmise 2009. július 12-én vasárnap 10 órakor A nyári vasmisés sorozatom utolsó állomása az a baranyai község volt, ahol már évek óta Húsvét táján végeztem pasztorációt. Nagyhéten ugyanis szerettem olyan plébániákat felkeresni, melyekről tudtam, hogy nincsen papjuk. Márpedig a hívek különösen a Nagyhetet és a Feltámadási körmenetet nagyon szeretik. Így kerültem már évekkel ezelőtt Vókányba, a Siklóstól 10 km távolságban lévő egykori híres németajkú községbe. Ezt a községet 46-ban azzal büntették, hogy számtalan német családot száműztek Németországba. A vókányiakat nagyon szeretem, mert bár nagyon kevesen járnak templomba, de van egy mag, mely hűségesen kitart Jézus mellett. Őket be is avattam a Vándorevangélium mozgalomba. Vezetőiknek, Rachler Péternek most is küldöm naponta az evangéliumi elmélkedést. A vasmisémre a siklósi plébános, Attila atya is eljött, sőt itt is ő köszöntött föl. Harangzúgás közben léptem be a templomba. Itt is János karjára támaszkodva mentem az oltárhoz. Kezemben az a „pásztorbot” volt, amelyet a vókányiaktól kaptam pár évvel ezelőtt a nagycsütörtöki lábmosás emlékére. Ennek az a története, és ezt a szentbeszédemben is elmondtam, hogy én nagyon szeretem a nagycsütörtöki misét úgy bemutatni, hogy nemcsak felolvasom az utolsó vacsora legmegrendítőbb történését, azt, amikor az Úr Jézus megmossa apostolainak lábát és azt kéri tőlük, hogy amilyen alázattal megmosta az ő lábukat, az apostolok is hasonlóképpen cselekedjenek. Mivel a II. Vatikáni zsinat egyik nagyon fontos jelszava épp az volt, hogy „legyen az Egyház lábat mosó egyház”, vagyis ne az urakat képviselje, hanem a szolgákat, akiknek kötelességük az urak lábának megmosása. Ezért én annak ellenére, hogy a lábmosás szertartása a püspöknek van fenntartva, boldogan végzem ezt a nagycsütörtöki szolgálatot. Ezt tettem Vókányban is. Másnap Péterék családja azzal lepett meg, hogy a ministráns nagyfiuk átadott nekem egy olyan botot, melynek kérgébe egy szép keresztet véstek, és úgy adta át, hogy azóta pásztorbotként őrzöm és így is vonulok be vasmiséimre. Gyönyörű énekeket, német nyelven is, énekelt a nép. Meglepetésemre megjelent Pécsről Süle Tamás egykori V/B-és diákom, a neves szívgyógyász. A mise után itt is áldásomat osztottam szentképek ajándékozása közepette, majd átmentünk a plébánia épületébe, ahol szintén agapéval várták a híveket, én pedig könyveimet dedikáltam. Ezzel azonban nem fejeződött be a vókányiak kedveskedése, mert a sekrestyés bácsi családja, fia és felesége nagy díszebéddel várt minket. Délutánig nyúló beszélgetés után indultam kísérőmmel Mártával haza Székesfehérvárra. Az őszre tervezett vasmiséimről – ha a Jóisten is akarja - majd a későbbiekben fogok beszámolni.
|
