„Mert aki imádkozik, az ismeri meg az Istent!”

„Uram, taníts minket imádkozni!”

− Sztrilich Ágnes előadása −

Uram, taníts minket imádkozni − ahogyan János is tanította imádkozni az övéit… S ma felénk hangzik ez a kérés − imádkozz értem-, helyettem! taníts meg imádkozni!

S lehet botránkozni/bosszankodni az ima-lánc leveleken, melyek azzal végződnek, hogy másold le, küldd el − emailon, ennyi és ennyi példányban, és akkor áldott leszel, ha pedig nem, s jön a fenyegetés…

Nagy kihívás, lehetőség ma az az általános posztmaterializmus utáni vágy a transzcendens után − ott van benne a taníts meg minket imádkozni.

Kórházi élményem: az Amerikai úti Idegsebészeten agyérgomolyag-műtétre várva feküdt egy ismerősöm, életveszély −  naponta felmentem hozzá, csendben imádkoztam mellette, a kórteremben pedig egy fiatal nő kritikán aluli módon, sőt káromkodva beszélt. Ez az ismerősöm, egy alkalommal csak annyit mondott: Nagyon fáj a fejem, nem lehetne másképp, aztán mi imádkoztunk tovább. Műtét után, mire visszahozták a fiatalasszonyt a műtőből, már tudta a kórterem, hogy daganat, súlyos, pedig hát fiatal, és két kisgyereke van. Amikor felébredt, odafordult az ismerőmhöz: − A műtőben imádkozni akartam és csak káromkodni tudtam, én Isten nevét soha nem hallottam más összefüggésben. Taníts meg engem imádkozni! Másnap, amikor felmentem az osztályra, az egész kórterem közösen éppen a Miatyánkot mondta − s ez a nyolcvanas években volt.

Hogy tanultam meg én imádkozni?

1954-ben Vilma nővérem vírusos agyhártyagyulladással feküdt, életveszélyben. Édesapám elhívta Sík Sándort, hogy adja fel a betegek kenetét, s a három kicsit, Ákost, Ágnest, Margitot elhívta magával az Egyetemi templomba. Útközben azt mondta: − Nem hagyok rátok más örökséget, de ha nagy bajban vagytok, jöjjetek el ide, itt halt meg Prohászka püspök, akinek a Tanácsköztársaság idején egy életmentő szívességet tettem. Hivatkozzatok erre, s kérjétek Vilma gyógyulását, a ti gyermek-imátokat meghallgatja az Isten. Vilma nővérem két napon belül túl volt az életveszélyen, s kitűnőre érettségizett.

Így tanultam én imádkozni − de így tanultak az apostolok is Jézus mellett: látták az életét, érezték szeretetét, tapasztalták Isten iránti bizalmából fakadó csodás gyógyításait…

Láttam a bajt, tapasztaltam édesapámnak, a felnőttnek a hitét, és hallottam a bíztatását, hogy a gyermek imáját meghallgatja az Isten, tudatosult bennem a szentek közössége − a közbenjáró szentéletű Püspök - és saját szavaimmal próbáltam ezt kimondani − és láttam a gyógyulást…

Nem azt, hogy divatos szóval „ez működik” − ez vinne el a babona, a szó: mágia felé, hanem, hogy Isten személyes barátja Prohászka püspök, és igen, édesapám is, és rám is odafigyel − és teljesíti a kérést.

A lelkiségi, megújulási mozgalmak mentén a spontán ima újra teret nyert, hála Istennek. De sokan eljutottak arra a tapasztalatra, amire a felnövő Ági is − én ezt a Patronában Babits versével fogalmaztam meg: De jaj, bűvös körömből nem tudok kitörni, csak nyilam hathat rajta át, a vágy, de jól tudom vágyam sejtése csalfa, én maradok magam számára börtön, mert én vagyok az Omega és az Alfa − s ekkor találtam rá a kinyilatkoztatott, a bibliás ima, a zsoltározás erejére és örömére, objektivitására, mely nem az én hangulatomtól és átélésemtől függött.

Többek között Greeshake professzortól, aki a Focould atya lelkiségét követő papi közösség tagja, egy lelkigyakorlatán hallottam: prefektus volt egy szemináriumban, és a kispapok bejelentették az igényüket, hogy ne az étkezési imákat összegyűjtő imakönyvből imádkozzanak, hanem spontán. Mint jó elöljáró belement, s aztán, miután egy hétig szinte szó szerint minden nap minden étkezésénél úgy kezdődött a modern ima: Én, én, én Istenem, azt kérem tőled, hogy áldd meg ezt az ételt − a fiúk maguk kérték, hogy térjenek vissza az összegyűjtött bibliás imákhoz.

Uram, taníts meg imádkozni − és Jézus, aki maga is imádkozta a zsoltárokat és ószövetségi kantikumokat, megtanította őket a Miatyánkra. (Székely János előadása − a Miatyánk és a hívő zsidó imájának egybecsengéseiről), mely személyes és közösségi, közösséget, kapcsolatot teremt. De nem a szó, hanem az a kinyilatkoztatás, hogy van Atyám, aki ismer, tudja, mire van szükségem, s ezért bizalommal egyénenként és együtt kérhetjük.

A szellemi kevélység felveti bennem a kérdést, mire jó Istennek, miért ima az, ha felolvasok előtte egy ősrégi szöveget, vagy ugyanazt mondogatom neki, amit mások, s kérem, amit Ő úgyis tud.

Valóban az imánk igen könnyen szó-mágiává lesz, teljesítmény eredményévé: ha elmondod ötször vagy hétszer vagy tizenkétszer − mert ezek szent számok − akkor Isten meghallgat. Pedig az ismétlés ereje a Misztériummal való belekapcsolódásba segítene, mondjuk ha ötször, akkor az Úr öt szent sebének a misztériumába, ha hétszer, akkor a Szentségébe, ha tizenkétszer − a választott néppel, vagy az apostoli testülettel stb. ... tehát azt segítené, hogy milyen benső hozzáállással nyíljak meg − és nem az Istent manipulálja...

S bár fontosak, de nem ima az Istenről való tanítás − sőt még a tanúságtétel sem −, az lehet proklamáció, lehet magasztalás, nem ima. A teológia tanítás vagy tanulás, nem ima az Istenről való gondolkodás sem, ez lehet meditáció, rumináció, elmélkedés. S a csend is csak előkészület, mert Isten nem a csendet nyilatkoztatta ki, hanem szólt, és van a világ, Igéje tanított, és megismertük Őt, Igéje megtestesült, és velünk maradt, hogy mi IGENT tudjunk mondani annak, aki Szeret minket. Mégis, bár ellentmondásnak tűnik, imává, szerető kommunikációvá válhat az Istenről szóló tanítás, tanúságtétel, ha vallomás is egyben, a teológia, ha a szellem meghajlása adorációvá lesz, és a csend, ha jelenlét és kommunikáció.

Az ima nem csak jelenlét, tudat állapot, hanem személyes beszélgetés azzal a Személlyel, AKI VAN, értem és velem van, aki ismer és szeret engem − AKI SZÓLT! S ebben a beszélgetésben az Aki személyesen ismer és szeret engem − lehet, hogy vigasztal, lehet, hogy tanít, lehet, hogy megfedd… lehet, hogy meghallgat és beburkol Jelenlétével…

Érdemes felidézni Tatjana Goricseva tapasztalatát, a Szentpétervári marxista filozófusnőét, aki, hogy a személyiségének teljes erkölcsi és pszichés széteséséből meneküljön, jógagyakorlatként, mantraként kezdte mondogatni a Miatyánkot − és Isten, aki Atya, erkölcsi nihilizmusba tévedt bárányának személyesen kinyilatkoztatta magát. Mert bár az én emberi szavamnak önmagában, Istentől, az IGÉTŐL elszakadva nincs teremtő ereje, de ha Őt keresi a beszennyeződött, gyönge emberi szó, mégis megszólal az Isten. Ha az emberi szó az örök IGÉBEN kiált fel − hiszen az IGE az Atya szerető önközlése, kapcsolata velünk.

Benedek pápa megválasztása óta többször hangsúlyozta, hogy a Lectio Divina − a Szentírás fontolgató imádságos olvasása újítja meg kereszténységünket. A Szentírás évében sokat hallottunk, remélhetőleg gyakoroltuk is a Lectio Divina-t, melynek a klasszikus lépései: a lectio - ez lehet információ, meditáció - mely az értelem fontolgató ismeretszerzése, amit a murmuláció segít megemészteni, így jutunk el a szív ismeretére, és ebből fakad a leborulás, az adoráció - az imádás (az imádás adja meg az önismeret fényét, hogy ki az Isten és ki vagyok én, mit kell tehát kérnem, azaz oráció - könyörgés −a kapott kegyelem tettekre váltásához −), tehát szerves része az akció − a kegyelmek cselekedetté váltása.

S ennek a dinamikának minden valódi imában meg kell lennie, ahhoz, hogy ne üresedjenek ki a szavak, hogy valóban közösséget teremtsen az ima Istennel és emberrel. A kiüresedett szavak vagy elnémulnak, vagy szómágiává lesznek.

De a szavak üressége nem csak kiüresedés lehet, hanem jelentés vesztése, amiről nem tehet az imádkozni vágyó, mert például hogyan imádkozza el a Miatyánkot egy olyan gyerek, akinek már az anyja sem ismerte az apját... persze nem az a megoldás, hogy elhagyom a szót, hanem, hogy újraértelmezem! Ki az apa, van-e apa képem, milyen jó, hogy ha nekem nincs is, de Isten kinyilatkoztatja, hogy milyen legyen… mi az, hogy jöjjön el a Te Országod a globalizálódó világban, hogyan mondhatom ki, hogy Legyen meg a Te akaratod, amikor most kezdünk a diktatúra gerincet nyomorító árnyékából az önérvényesítés diktatúrájába esni… s amikor a jó kereszténynek is az a közérzete, hogy a Legyen meg a Te akaratod után jön a borzalom − a getszemáni után a Golgota…

Taníts minket imádkozni! − Tanuljunk és tanítsuk meg a szavak értelmét, jelentését, kapcsolatteremtő erejét felfedezni. Merjük azt mondani: nem baj, ha nem érzed, nem hiszed − imádkozd a szavakat, mert van, aki hallja és meglátod. Többek jutottak el már élő hitre úgy, hogy elkezdték imádkozni: Isten, ha vagy, mutasd meg magadat nekem!

S tanuljunk meg a bibliás imából, az Egyház zsoltározásából igaznak lenni az imában. Nem csak a vasárnapi, jólnevelt arcunkat vinni Isten elé, illő dolgokat mondva, hanem merjük kiönteni, kiokádni Isten elé a panaszunkat, a negatív érzéseinket és indulatainkat is, mert a zsoltározás nem szómágiaként hat, tehát ha azt kesergem kiáltozva, hogy „száradjon le a jobb kezem”, a mi emberszerető Istenünk nem sorvasztja el a kezemet, vagy az ellenségemet, hanem azt mondja: ismerem népem szenvedését, mielőtt hozzám kiáltana, már ott vagyok… és gyógyít és vigasztal…

Akik azt kívánják, hogy maradjon ki az Egyház imájából a zsoltárok ószövetségi stílusa, a legjobb szándékkal is, de azt kívánják, hogy az általános emberi sors, panasz, keserűség Isten elé vitele maradjon ki, mert félnek, hogy hátha mégis átokként működik − s ez rejtett mitikus gondolkozás.

De az is fontos, hogy a kötött ima akkor válik személyessé, ha nem teljesítményként mondom el, s ha meg is érintene belőle egy-egy szó, azt mondom Istennek: ne zavarj, imádkozom!

A középkorban ezért keletkeztek a zsolozsma zsoltárai után orációk, fohászok, s mikor a német nyelvterület bevezette az új nemzeti nyelvű zsolozsmát, ezt is felélesztette. A zsoltárok az életünk történelme, a zsoltárok elmondásának végén a dicsőség annak megvallása, hogy méltó és igazságos, illő és üdvös, hogy mindig és mindenkor hálát adjunk… hogy jósorsban áldjuk Isten jobb kezét, balsorban áldjuk az Ő balkezét….

Fiatalokkal gyakran szabálytalanul zsoltározunk, például zsoltár után csend, majd megkérdezem: kinek melyik sor emelkedett ki, s ha meg tudod osztani, miért? vagy ki melyik soron akadt fel? − Vagy úgy énekeljük egyszerű tónusra a zsoltárt, hogy az antifónát − ami a zsoltár aktualizálása − kétsoronként beénekeljük. S igen, vagy a zsoltárok végén, vagy a zsoltározás végén, a hívek könyörgése részben saját szavunkkal fogalmazzuk meg a választ arra, ami megérintett, a kérést, amit felébresztett bennünk, s azt is, hogy eszerint tudjunk cselekedni. Ilyenkor nem arra törekszünk, hogy a liturgikus előírásoknak feleljünk meg, hanem, hogy saját imává és közösségi tapasztalattá legyen az az ima, mely térben és időben egybekapcsol minket Isten háza népével.

S időnként teret adunk annak is, hogy belegondolunk, hogyan imádkozta ezeket az Úr és a Szűzanya, a szentek, és például hogyan hangzik a Miatyánk a túlparton − az Örökkévalóságban −, vagy az Üdvözlégy Mária...

Az imádságra nevelés a saját hitembe való beleölelése, az Egyház hitébe való beleölelése, Krisztus imájába való beleölelése az imádságra vágyó embernek. Mert aki imádkozik, az ismeri meg az Istent − aki Szeret, és ennek érzékelhető, tapintható jeleit is adja, hogy megismerjük Őt, egyedül igaz Istent, és akit Ő küldött, Jézus Krisztust.

Forrás: VPA Hírporta www.hirporta.hu