A Szent Negyven Nap elé

Az Egyház újabb és újabb időket állít elénk, hogy segítsen a mind teljesebb megtérésre, az igazi keresztény életre. Karácsonykor kér, hogy fogadjuk be az értünk, hozzánk jövő betlehemi Gyermeket. Most, a kezdődő „nagyböjtben” az értünk szenvedő és életét értünk adó Megváltót helyezi elébünk, és ezúton akarja résztvevő szívünket iránta való szeretetre gyújtani. Én is Őt szeretném most magunk elé állítani, elmélkedő, életünket átformáló imádságra.

Először nézzük az olajfák-hegyi éjszakát. Tanítómunkáján túl, csodáin túl, lábmosáson túl, utolsó vacsorán túl feltör benne az ember. Szörnyű, ami rá vár. Milyen kevesen értették meg, milyen nagyon kevesen követték. Hányan lesznek a következő évezredekben, akik semmibe veszik tanítását, saját üdvösségüket. Érdemes? Olyan egyedül van. Apostolai alszanak. „Atyám, ha lehetséges, múljék el tőlem...” De a csak embert legyőzi az Atya iránti szeretete: „de azért ne az én akaratom legyen, hanem a Tied, Atyám!”

Bennünk is hányszor feltör a csak evilági ember. „Minek ez, nincs értelme, ennyi áldozatot, nekem is alig jut valamire, úgysem használok vele, nem is érdemlik meg.”... Ó, milyen jó lenne megtanulni Tőle: „ne az én akaratom, hanem a Tied, Atyám!”

Másodszor találkozzunk a harmadszor is a keresztjével földre zuhant Mesterrel. Már alig van csipetnyi ereje. Megszégyenítés, apostola árulása, a másiknak tagadás, ostorozás, eddigi kereszthordozásán túl van. De belül azt érzi, hogy nincs tovább. A menet vezetői hajtani akarják, nehogy itt haljon meg és ne tudják keresztre feszíteni. És Ő utolsó erejét összeszedve feltápászkodik és indul, hogy bebizonyítsa Atyja iránti mindent odaadó szeretetét és irántunk való megváltó szeretetét. Még három óra, és csak akkor jöhet a „Beteljesedett”.

Mi milyen sokszor abbahagyjuk a bűn elleni küzdésünket, önmegtagadásainkat, szeretet-tetteinket, pláne apostoli tevékenységünket. Talán még a kereszt alatti első elesésünkig sem vállaljuk a munkát, küzdelmet önmagunkkal, látszólagos sikertelenségeinkkel. Ne engedjük, hogy kifogyjon bennünk az Atya és az embertestvéreink iránti szeretet, az áldozatos szeretet!

A keresztet végig kell vinni! A halálig.

És volt értelme Jézus áldozatának? Mennyi pogány, ateista, maffiózó, terrorista él e világban! De mennyi üdvözült, megtért, imádkozó, áldozatos, Jézust követő jár nyomában!

A Föltámadott támaszt fel bennünket is. De tudnunk kell: „aki mindvégig állhatatos, az nyeri el az élet koronáját!”

Növekedjék hát áldozatos Isten iránti szeretetünk!

Gyulay Endre