Tokody Ilona operaénekesnő vallomása

Úgy gondolom, mi, művészek, akik hatalmas kincset kaptunk a Jóistentől, a tehetséget, kiválasztottak vagyunk. Arra születtünk, hogy megszépítsük, jobbá tegyük az emberek hétköznapjait: ünneppé varázsoljuk. Kötelességem a tehetségem legjavát adni a közönségnek. A tehetséget minden nap ápolni kell, akkor nem múlik el, mondta Simándy József...

Az esztergomi nyári fesztiválon idén az opera is képviseltette magát. A Carmen került a színre ezen az álomszép helyen. A színpad itt úgy helyezkedik el, hogy nem a közönség van szemben a gyönyörűséges templommal, hanem mi. Szegeden nem látunk semmit a dómból, csak elképzeljük, hiszen háttal vagyunk neki. De annak is megvan a maga szépsége, mert a hátunkon érezzük az „Ő” segítségét! Esztergomban viszont szemben velem a székesegyház, ahol Istvánt megkoronázták, s én ott énekelek egyedül a színpadon...

A környékről és Szlovákiából egybegyűlt 3-4 ezer ember milyen áhítattal hallgatott minket. Felemelő volt átélni, hogy a zenének ilyen ereje van. S mind e csodában én lehetek a híd, a közvetítő!

Az első lépések megtételekor a legnagyobb ajándékot a szüleimtől kaptam: a szeretetet. Az édesapámtól, valamint édesanyámtól, akik egy évig mentek napszámba azért, hogy meg tudják venni a 20 ezer forintos pianínómat. A mai napig megvan, és nem válok el tőle soha.