ZÁSZLÓNK     1937 október 15.

Tanár úr kérem, lesz holnap vakáció?

Október hatodika van...

Dajbukát Gergő, egy feketeképű jó magyar örmény gyerek, a rövid és hosszú nadrág határán levő osztá­lyunk örökös tréfacsinálója és minden lében kanál „spiritus rectora" intézte Zákány tanár úrhoz ezt a kérdést. Zákány tanár úr, aki a görög nyelv rejtel­meibe vezetett be minket, patriarkális, régivilágbeli em­ber volt, atyai módon bánt a fiatalokkal, s ezt egyesek ki is használták közülünk holmi ártatlan csínytevé­sekre, vagy intézeti hivatalos titkokat kipuhatolódzó kíváncsiskodásokra. Ez utóbbiaknak Dajbukát Gerő volt a mesterük, akinek az apja tekintélyes kereskedő volt városunkban: a Fö-utca sarkán álló boltjában árulta a porcellánt és az üveget.

Zákány tanár úr máskor mindig szeget-szeggel in­tézte az ilyen dolgokat. A kotnyeleskedő olyan szelle­mes visszavágást kapott tőle, hogy az illető felsülésén derült egy hétig az egész osztály. Ám, Zákány tanár úrnak most nem volt kedve az ilyesmire. Megsimogatta fehér oldalszakálát és olyan tekintetet vetett a telt, pi­rosképű Dajbukát Gergőre, hogy abban egyszerre meg­fagyott a tudakozódás láza.

Csend lett. Hallgatott Dajbukát Gergő, hallgattunk mi is, s később, csak nagysokára szólalt meg Zákány tanár úr:

Amice, maga az aradi tizenhármat akarja gyá­szolni holnap? Siratnivalónk sokkal több... Százezrek és százezrek...  Egy egész ország...

Mint az enyészet dermesztő szele, — úgy süvítettek végig ezek a korhadt öreges szavak az osztályunkon. Megütődve néztünk egymásra. Ki ez az idegen, aki ne­künk ezt mondotta? Hiszen Zákány tanár urat soha­sem hallottuk így beszélni, mindig mosolygott, mindig vígasztalt, s jóságosán talált orvosságot a diákok ba­jaira. Most még a tegezésről is megfeledkezett.

Ügy rémlett nekünk, mintha nem is a tanteremből, hanem nagyon messziről, nagyon mélyről jönnének ezek a szavak és szomorú vánszorgásuk gyászos orgonabúgás fortisszimójává fokozódik.

Nézd csak, a tanár úr sír...

A szomszédom lökött oldalba. Zákány tanár úr felé vágott a szemével. Derék professzorunk ott állt háttal nekünk, kinézett az ablakon és szemét törölgette...

A felberregő csengetés vetett véget ennek a torkun­kat fojtogató némaságnak. Imádkoztunk, összekaptuk könyveinket és a szokásos hangoskodás nélkül töreked­tünk kifelé. Az ajtóban csupán annyit mondott Dajbu­kát Gergő:

— Ügy látom, elmarad a holnapi vakáció... Nem ünnep...

Fásultan engedtük el fülünk mellett ezt a megjegy­zést. Olyan kevéssé bántuk, hogy mi lesz holnap; — annyira égették a szívünket más bajok és szomorú­ságok, hogy eltörpültek mellettük az iskolai élet gond­jai, viszontagságai...

Erdélyi kisvárosunkat, a kedves „székely anyavárost" már hónapok óta idegen katonaság tartotta megszállva. Ott kopogtak utcáinkon csattogó bakkancsukban, két-csúcsos süvegükkel. Megvillant a szuronyuk, s még szavunkat, sóhajtásunkat, s álmainkat is megvigyázták.

Az idősebbek csak hitték optimistán, hogy nem tart sokáig az ő pünkösdi királyságuk és a felfuvalkodott aesopusi béka sorsa utoléri a megszállókat. „Odaát-ról" szállongó ellenőrizhetetlen hírek mindig tudtak bizakodást önteni az elsötétült lelkekbe. „Jön Horthy..." mondogatták, adogatták szájról-szájra az emberek egymásnak titokzatosan.

De a sastollas Horthy-bakák csak késtek... A reménység azonban nem adta meg magát, új tápot kapott:

Lehetetlen, hogy így maradjon... Európa nem hagyhat minket ezeknek a prédájául... Majd Apponyi kifejti a béketárgyaláson igazunkat.

S miért nem hittük volna?! A megszállás első esztendejét írtuk, a párisi béke országunkat szétszabdaló paragrafusai tárgyalás alá sem kerültek s még Magyarország volt az ellenség szerint is hivatalosan az a föld, ahol idegen fegyverek villogtak.

így következett el október hatodika, amely olyan rettentően emlékeztetett ezernyolcszáznegyvenkilenc október hatodikára, felülmúlva annak minden gyászát és siralmát.

Kisfiú koromból visszaemlékeztem a kedves október hatodiki ünnepségekre. A barátokhoz jártam elemibe, s a jó ferences atyák kivittek minket kirándulni a közeli erdőbe, a „Budvárra", vagy a „Csicserre" és ott emlékeztünk meg a nemzet vértanúiról. Volt felolvasás, szavalat  is,  de  még  nem  értettem  akkor,  hogyan  is érthettem volna, mit jelent nekünk október hat.

Ősi katolikus főgimnáziumunkban, amelynek tanulója voltam, mindig megültük október hatodika gyászünnepségét.

Szüleim a régmúlt idők családi vonatkozású emlékeinek felelevenítésével adtak színt annak, amit a könyvek lapjairól kaptam...

Nagyapám vitéz nemzetőr volt a szabadságharcban és amikor elbukott a küzdelem, vagyonát áldozta arra, hogy a bujdosásba menekülő honvédbajtársaknak betevő falatjuk legyen.

Világosnál már letörött a honvédzászló, csak még a rettenthetetlen Bem ágyúcskái dörögték az ellenállást... Nagyapám háromezer ezüst forintját Kossuth-bankóra váltotta be... A honvédeknek kellett! Jó szívvel adta.

- Esztelenség - mondták a  jó ismerősök —, hiszen nincsen annak már semmi értéke.

Igazuk is volt. Néhány nap múlva az osztrákok és az oroszok bevonultak Brassóba, s nagyapám élete munkája, vagyona ott hamvadt el a brassói piacon, ahol a Kossuth-bankókat máglyára rakták...

Ez már közelebb hozta gyermekszívemhez az október hatodikát, de azt sohasem gondoltam volna, hogy én magam és mind-mind részesévé leszünk a nemzeti tragédiának.

1919. október 6.

Olyan nap, mint a többi... A sárguló levelek bágyadtan peregtek le; a deres fehér mezőket a székely he­gyek mögül kibukkanó napsugár fürösztötte. Fölhajtottam reggelimet, összeszedtem néhány tankönyvemet, mint máskor, — s elindultam a gimnáziumba. Gondolataim azon jártak, amit Zákány tanár úr tegnap az osztályban mondott.

Már átmentem a Varga-patak kis hídján, a keskeny Sikátor-utcán haladtam az apáca zárda előtti kis térre. Innen kígyózott felfelé az út az ősi Szent Miklós-templomba, ahol előadás előtt közösen misét hallgattunk. A piacról furcsa, zavaros morajlás hökkentett meg, s egyszercsak egyik pajtásom, Egressy Gyurka loholt velem szembe.

Egészen ki volt kelve a képéből.

- Mi van veled? — kaptam meg ijedten a kabátja szélét.

- Ne menj arra — mutatott a piac felé —, szörnyű. 

Ó Istenem! Vágjunk fel itt közelünkben a dombon.

- De még mindig nem tudom, mi történt!

- kiáltottam türelmetlenül, bár én is reszketni kezdtem, úgy, mint ő.

- Jaj, ne kérdezd - s már sírásra görbült a szája. — A szobor... a szobor…

a vasszékely... s Zákány tanár urat is…

- A szobor és Zákány tanár úr?!  Még mindig nem értelek! Most már kitéptem magam a karjából, s szaladtam a piac felé, ahonnan egyre növekvő volt a zűrzavaros lárma. Fejszecsapások, kopácsolás, idegen szitok, szó, siránkozás és felháborodott kiáltások, amelyeket egy-szerre óriási dördülés hallgattatott el.

A szobor!...

Ez a szívből szakadt kiáltás hagyta el remegő számat.

1849. október hatodikán a 13 honvédtábornok halt vértanúhalált Aradon; hetven évvel későbben pedig a „székely anyaváros"-ban a balkáni ellenség „hősiesen" kivégezte a székely vitézség szobrát.

De csak a szobrot: a szimbólumát. A vitézséget nem!

Már ott álltam én is a piac sarkán reszkető lábbal, s szemem előtt sűrű, véres gpmollyá kavarodott össze a ledöntött és megbecstelenített szobor földredöndülése nyomán felszálló por. A piac tele volt csúcsos sü-vegű katonákkal, gépfegyverek, hideg puskacsövek fefnyegették a barbár merényletre összeröffent tömeget. Asszonyok, férfiak, tehetetlen öregek és diákok voltak ott. Kár volt ez a nagy félelem. Csupán egy-egy ököl emelkedett dacosan, némán a levegőbe, és a nők soráfból csuklott fel hangos zokogás. De nekik még ez is sok volt! Puskatussal bele-beleböktek azokba, akik túlságosan közel merészkedtek, hogy legalább egy-egy drága forgácsot elvihessenek magukkal emlékbe. Pajtásaim tehetetlenül, lázongó dühvel próbáltak áttörni a kordonon, de megtépetten, ütlegekkel tetézetten sodródtak vissza.

A ledöntött szobor talapzatán szétterpesztett lábbal ott trónolt az őrmester, az osztag vezetője, s kezében korbácsot suhogtatott és úgy harsogta öntdt diadalérzéssel gúnyosan:

—           Ma október hatodika van, s gondoskodtunk a magyaroknak egy kis ünnepi látványosságról... Ide nézzetek! Itt fekszik a székely virtus!... Majd kellő módon hasznosítjuk. Munkára, hé!

Szuronyos katonák két megtépett ruhájú öreg székelyt taszigálták a földön heverő, vaspikkelyekkel bevert szoborhoz és széles harcsafűrészt adtak a kezükbe:

- Egy-kettő!

A két lekushadt fejű öregember ellenkezni próbált, hogy éppen velük, az egész város szemeláttára akarják betetőzni a gyalázatot, de megvillant és lecsattant a korbács és erre reszketve tettek eleget a kegyetlen és kényszerű parancsnak...

A tömeg moraja megállott. Mintha a szívünket szel­ték volna azzal a fűrésszel, ahogy szétdarabolták a vasszékelyszobor testét.

Kökösi bácsi, az idős, derék székely könnyezve rá-

zogatta öklét és úgy mesélte a köréje gyűlt diákoknak:

—Az ezredéves emlékmű kőoroszlánjait is összekalapálták a haj-nalban...   Amikor feszegetni   kezdték ezt a   szobrot, arra   jött éppen    Zákány   tanár úr.   Békés, galambtermészetű ember az öregúr  - maguk   iól ismerik,   úrfi    lelkeim, - de elfutotta a méreg ezen a gazságon és odakiáltotta:

—Ez a ti kultúrátok, ti híresek! Megálljon, csakmegálljon!  —  kiáltot-ták utána „ezek"...

Nem is szaladok el, pedig csak ez a rozoga esernyőm van —feszítette ki mellét atanár úr, — még sem félek tőletek, gyávák, akik százan mentek egy szoborra!

Mi lett a tanár úrral ?! — rebbent el az ijedt kérdés a fiúk soraiból.

Vele? A biza bevitték szegényt... Két olyan rusnyaság betaszigálta a vármegyeházára!  De most táguljunk, úrfiak, táguljunk, mert kutya világ lesz...

Az idegen katonaság vezetője parancsot adott, hogy tisztítsák meg a teret a tömegtől. A katonák benyargaltak a tömeg sűrű soraiba, puskatussal és szuronnyal próbálták hátraszorítani a népet. Riadalom, sikoltozás, jajszavak... Hátráltunk, amerre lehetett. Azt éreztem csak, hogy az én hátam közepére is besujtott egy puskatus úgy, hogy egyszeribe elcsuklott a szavam és elsötétedett minden körülöttem. Aztán sodort, hömpölygetett engem is magával a menekülők áradata.

így ünnepeltük meg ebben az évben október hatodikát... S így döbbentem reá a reám lecsapott idegen puskaagy okozta fizikai fájdalomban, hogy mit jelent október hatodika.

Október hatodika nem egy nap, hanem örök tragikus magyar dátum.

Nemcsak a tizenhárom aradi honvédtábornok emlékének gyújtjuk meg a sápadt viaszgyertyákat, még-csak nem is 1848. mindama hőseinek, akik puskacsövek elé, vagy bitófa alá állottak. Október hatodika határai nyúlnak, széttárulnak térben és időben mint a fekete hollószárnyak, és befogják sötét árnyékukkal az ezredéves magyarságot a Kárpátoktól az Adriáig. Sirathatjuk ezen a napon Szent László király vitézeit, s IV-ik Béla király lovagjait, akik a haza és a művelt nyugat védelmében haltak hősi halált. Ó, ide tartoznak a nándorfehérvári diadal keresztes vitézei, Hunyadi János és Kapisztrán daliái, Mohács elhullott huszonnégyezer magyarja... S október hat jegyében gyászoljuk meg azt a másfélmillió magyart, akik török gályákon, vagy Konstantinápoly és Kelet rabszolgapiacain sorvadtak el lánccal a kezükön. S a magyar október 6. vértanuja Fráter György, a „barát", a nagy államférfiú is, aki alvinci kastélyában orgyilkosok tőrének lett az áldozata. S október hat nemzedéke a kurucok is, akik libertásos zászlókkal küzdöttek az „Istenért és szabadságért" s mind-mind, a „nagyságos Fejedelem" rodos-tói bujdosásban elsorvadt népe is... S október hatodikán ne feledkezzünk meg azokról a székelyekről, akiket Bukov cserepárjai lőttek halomra, azokról az erdélyi magyarokról, akiket Hóra és Kloska és az 1848-as idők idegen vérengző martalócai gyilkoltak meg. Példát adjanak a világháború elesett hősei, a „székely hadosztály" integritásért küzdő utolsó katonái, az ellenforradalom vértanúi, a nyugatmagyarországi „rongyosok". Minden elpusztított magyar élet, minden kunyhó, amelyre üszköt dobtak, idetartozik.

S beletartozunk, idetartozunk mi is.

Nem mindenkinek jut osztályrészéül a vértanuság legnagyobb foka, azonban a mindennapi élet önként elvállalt áldozata, hősiessége és lemondásai is a magyar október 6. hőseivé avatnak akárkit. Magyar vértanuk élnek és senyvednek ott a trianoni határokon túl és itt ebben a megnyomorított csonkaországban, olyanok, akik nem zúgolódnak a napról-napra növekedő megpróbáltatások, nehézségek miatt, hanem készek megcsorbítani saját érdekeiket, hogyha ezzel a hazának javát szolgálhatják. A magyar október 6. leventéje vagy te is diáktestvérem, ha ilyen szívvel, ilyen lélekkel és elhatározással jöttél haza október 6. ünnepségéről, hogy cselekedni fogsz, megteszed azt, amit a magad erejéből megtehetsz. Többet, mint kellene, többet, mint amennyit előírtak.

A kötelességen, a parancson túl vállalt áldozat, odaadás, lemondás, munka, hitvallás, szenvedés avat valakit hőssé, vértanúvá.

A mártírok vére élet. S csak addig élünk, amíg hódolattal zarándoklunk el a vértanúink sírjaihoz és amíg — erőnk lesz magunknak is vértanukká lenni, ha — kell!

Mihály László.