Jézus táborhegyi megdicsőülései bennünk

2010. február 28. – Nagyböjt 2. vasárnapja

Abban az időben: Jézus kiválasztotta Pétert, Jánost és Jakabot, és fölment velük a hegyre imádkozni. Míg imádkozott, arca teljesen átváltozott, ruhája pedig hófehéren ragyogott. S íme, két férfi beszélgetett vele: Mózes és Illés. Megdicsőülten jelentek meg, és haláláról beszélgettek, amelyet Jeruzsálemben kell majd elszenvednie. Pétert és társait elnyomta az álom. Amikor fölébredtek, látták dicsőségét és a mellette álló két férfit.

Azok már épp menni készültek. Péter akkor így szólt Jézushoz: „Mester, jó nekünk itt lennünk! Hadd csináljunk három sátrat: neked egyet, Mózesnek egyet és Illésnek egyet.” Nem tudta ugyanis, hogy mit mondjon. Közben felhő támadt és beborította őket. A felhőben félelem szállta meg őket.

A felhőből szózat hallatszott: „Ez az én választott Fiam, őt hallgassátok.” Miközben a szózat hangzott, Jézus ismét egyedül volt.

Ők pedig hallgattak, és senkinek sem árultak el semmit abból, amit láttak.

Lk 9,28b-36

A vasárnapi evangéliumoknak két életük van. Az első az, amit a Szent Lélek mondat a pappal, amikor Jézus Krisztus életének egy-egy jelenetét olvassa fel a templomi közösségnek. A másik az, amit mi valósítunk meg belőle. Mert Jézus élete folytatódik bennünk. Minden jézusi esemény, a názáreti „és az Ige testté lőn”-től kezdve a Golgotán át  a feltámadásig és a mennybemenetelig azért hangzik el újra és következetesen, hogy abból mi is okuljunk, és amit csak tudunk, valósítsuk meg a mában.. Ilyen a mai evangélium is: Jézus megdicsőülése fent a hegyen. A liturgia azért állítja elénk ezt  mindig a Nagyböjt elején, hogy megértesse velünk:a sok szenvedés,a kereszt ne törjön össze bennünket, mert ez az életünknek, Jézusénak is, csak egy stációja. Az ember nem azért él, hogy szenvedjen, hanem eljusson Isten örök boldogságába. Jézus ezért viszi fel Pétert, hogy az életnek e nagy titkára és igazságára nyomatékosan felhívja követőinek figyelmét. Hamarosan ugyanis rettenetes eseményeknek leszünk szemtanúi. Néhány hét múlva megkínozzák, keresztrefeszítik őt, a Mesterünket, ezért meg akarja mutatni önmagát megdicsőült alakban is.

És hogy mit tudunk ebből megvalósítani a jelenben? Ha jól megfigyeljük a Krisztus-követők arcát, tekintetét, nemcsak a szentekét, pl. Prohászkáét, megcsodálhatjuk rajtuk ezt a ragyogást. De mi gyarló keresztények is, akár tisztalelkű gyermekeink szemében, akár egy-egy kísértés legyőzésekor, vagy egy-egy igazi jócselekedet jutalmaként megkapjuk a Táborhegyi ragyogást. Minél meredekebb a Kálváriára vezető út kint a világban, annál nagyobb szükségünk van ragyogó tekintetű magyar keresztényekre.