Számomra mi a legfőbb parancs?

2010. június 27. – Évközi 13. vasárnap

Amikor már közel voltak Jézus szenvedésének és megdicsőülésének napjai, elhatározta, hogy Jeruzsálembe megy. Követeket küldött maga előtt. Ezek elindultak, betértek a szamaritánusok egyik falujába, hogy szállást készítsenek neki. De azok nem fogadták be Jézust, mert Jeruzsálembe tartott. Ennek láttán a tanítványok, Jakab és János felháborodtak: „Uram, akarod-e, hogy lehívjuk az égből a villámot, hadd pusztítsa el őket?” De ő hozzájuk fordult, és megfeddte őket: „Nem tudjátok, hogy milyen lelkület van bennetek. Az Emberfia nem azért jött, hogy az embereket elpusztítsa, hanem hogy megmentse.” Ezután másik faluba mentek.

Történt pedig, hogy útközben valaki így szólt hozzá: „Követlek, bárhová mégy.” Jézus így válaszolt: „A rókának van odúja, az ég madarainak fészke, de az Emberfiának nincs hová fejét lehajtania.”

Egy másikat Jézus szólított fel: „Kövess engem!” Az így válaszolt: „Uram, engedd meg, hogy előbb elmenjek és eltemessem apámat.” „Hagyd a holtakra, hadd temessék el halottaikat – mondta neki –, te pedig menj, és hirdesd az Isten országát.”

Egy harmadik ezt mondta neki: „Uram, követlek téged, de engedd meg, hogy előbb elbúcsúzzam a családomtól.” Jézus így válaszolt: „Aki kezét az eke szarvára tette, és mégis hátratekint, nem alkalmas az Isten országára.”

Lk 9,51-62

Annak ellenére, hogy két ezer éve tudjuk, hogy mi a legfőbb parancs, jó, ha olykor mi is szembesülünk ezzel a kérdéssel. Ugyanis olyan korban élünk, mely az élet minden területén azt hirdeti, hogy n i n c s semmiféle parancs. Az elvi és gyakorlati ateista materializmus, bepermetezve a teljes liberalizmussal, azt hirdeti, hogy az ember szabad, független lény, neki nem parancsolhat senki semmit. Mindenki tegye azt, amit akar, és amire vágyódik. Ha az éremnek ezt az oldalát nézzük, akkor így fogalmazhatunk: a ma emberének azt illik válaszolnia, hogy a legfőbb parancs a korlátokat nem tűrő szabadosság.

Mivel ez a szemlélet szemünk láttára vitte az országot az anarchiába, mi rendületlenül elfogadjuk azt, amit Jézus mondott: minden erőnkkel szeretni az Istent, és felebarátainkat pedig úgy, ahogy mi szeretjük önmagunkat. És tegyük hozzá mindjárt, hogy ez nem csak szép mondat, hanem számunkra  p a r a n c s. A parancsot pedig a mi szemléletünk szerint teljesíteni kell.

Azt pedig tapasztalatból tudjuk, hogy attól a perctől kezdve, amikor engedelmeskedünk e parancsnak, minden a maga helyére kerül, mindent másként látunk. Olyan ez, mint amikor hosszú keresgélés után végre megtaláljuk azt a kulcsot, amely épp abba a zárba való, amit eddig nem tudtunk kinyitni. Ennek egyedül az az oka, hogy ezek az evangéliumi parancsok nem letörik személyiségünk szárnyait, hanem annyira nekünk valók, hogy segítségükkel válunk igazán emberré, istenarcú lénnyé.

Ennek a parancsnak akarunk engedelmeskedni, most már fent a Parlamentben is. Pénteken így áldottam meg kis keresztemmel a megválasztott új államelnököt. A többi már rajtunk múlik.