"Vegyék meg a virágomat!"

RENDSZERVÁLTÁS EVANGÉLIUMA A METRÓÁLLOMÁSON

2008 ADVENTJÉBEN

Kántáló, fájdalmas öreg hang vasárnap reggel a Batthyány tér metrómegállójában: "Vegyék meg a virágomat! Már nem tudom fizetni a számlákat!" Öreg paraszt bácsi, ezerráncú barázdált arcával, agyondolgozott kérges ujjaival, kopott, de tiszta és még mindig szép vasárnapi ruhában, ahogyan templomba járt egykor, görnyedten, a szégyentől és a megaláztatástól hadarva ismételte a mondatokat. Kezében két kókadt virágcsokor, mely nemrég még pompázott a kis kertjében, amit utolsó erejével rendbe tett télire. Ezek a kiskert utolsó virágai, a munkához szokott idős ember a fagy elől megmentette a pár szál színes virágot, összeszedte maradék erejét és elindult a két csokorral a fővárosba, hogy a pestieknek eladja őket, és a világnak kikiáltsa, hogy ő már feladta, már nem megy, már nem tudja fizetni a számlákat. - Vegyék meg a virágomat!

A hajléktalanokhoz, koldusokhoz, az adományt kérőkhöz szokott megkérgesedett szívű fővárosiak először elmentek az öreg mellett. A metróra várva zavartan hallgatták a sírásba torkolló hangot, oda-odapillantottak a hajlott hátú, ezerráncú szép magyar emberre – és egyszer csak megtört a jég. Szinte hallani lehetett a darabokra hulló jégdarabokat, amik lehulltak a szívekről. Először egy idősebb hölgy sietett a bácsihoz és megkérdezte, mennyibe kerül a virág. – 200 forint – sóhajtotta az öreg. A hölgy a kezébe adta a pénzt, de nem vette el a virágot. Sietve távozott. Az idős ember nyújtotta utána a hervadt csokrot: – Itt hagyta a virágot!

Nem ezt szokta meg életében, minden fillérért megdolgozott mindig. De nem ért rá gondolkodni, jött egy fiatal férfi, kezébe nyomta a kétszázast és sietett vissza a peronra. Aztán egymás után jöttek az emberek, sorra adtak neki pénzt, ki mennyit tudott, csak adták és adták, a bácsi nem győzte elrakni. Senki nem vette el a virágot.

Eljön az idő, Öreg. Lassan, de eljön.

És utána megtesszük, amit ’89-ben elmulasztottunk.