A közelmúltban elkészült a Nyugdíj-és Időskorú Kerekasztal jelentése a nyugdíjreform alternatíváiról. A jelentés leszögezte, hogy az időskorból fakadó problémákkal egyáltalán nem tudtak - idő és energia hiányában - foglalkozni. A másik, amit leszögeztek: a nyugdíjreform kérdéskörét nem a döntéshozók, hanem csupán az azt előkészítők szemszögéből nézik, és nem áll szándékukban sugallni preferenciákat. (Ez azért nem teljességgel járt sikerrel, mert erőteljesen sugallja a biztosítási szemlélet érvényesülését.)

A munkacsoport egésze pozitivista megközelítés alapján állt, elfogadta a társadalmi tényeket: ez van, ilyen a társadalom és a gazdaság, ebből kell kiindulni. Normatív megközelítéssel, tehát, hogy milyennek kellene lennie, nem foglalkozott. Elfogadta a jelen helyzetet meghatározó ideológiát, amit röviden és így jellemezhetnénk: individualizmus. Az individualizmus a már idézett biztosítási szemlélettel értelemszerűen teljes összhangban van.

Mindez egy átfogó világkép alapján állva, nagyon is érthető. Hiszen a modern kor globalizmusával is az individualizmus van összhangban. Ha a munka s tőke az egyéni döntések alapján szabadon áramlik, akkor gyakorlatilag nem lehet szolidáris szociális rendszereket a nemzetgazdaságokban kiépíteni. Ebből következik, hogy az állam szinte minden gazdasági, sőt, szociális funkcióját is le kell építeni.

Célszerűen nemzetközileg harmonizált módon – mert enélkül az állami pénzen kiképzett munkaerőt máshol használnának fel. Ott, ahol egyébként magánpénzekből lenne a kiképzés lehetséges, s a vállalkozónak ezt a bérekben meg kellene fizetnie. Viszont e célra ott nem kell megterhelni az adózókat, közkiadásként tehát nem jelenik meg. Végső soron csak az képezi magát, aki ezt megengedheti magának. Akinek bérjövedelmébe belefér önmaga, illetve gyermekei képzési költsége is. (Ez esetleg hitelre is lehetséges.) A magánszemély ilyen körülmények közepette úgy igazíthatja életszakaszait: oda megyek, ahol olcsóbb a képzés, s ott dolgozom majd, ahol viszont magasabb béreket lehet keresni. (Lehet, hogy nem annyit, mint a másik országbeli átlagbérek, de többet, mint otthon.) Ez az egyik országból a másikba átszivattyúzott jövedelmeket jelentene. Amit a munkavállaló esetleg hazautal, akkor az visszakerülhet a hazai gazdaság körforgásába, de lehet, hogy a kinttartózkodása életvitelszerű lesz, és akkor nem jelent az ő jövedelme hazai piacon keresletet. A globalizmussal olyan egyénre szabott biztosítási nyugdíjrendszer van összhangban, amelyet az egyén „összeszedegethet” a különböző országokban végzett munkájával. Nyilván az az ideális, ha e rendszerekben a helyi szolidaritásban nem szükséges részt vállalni, de legalább is minél kevesebbet.

Egyelőre még nem ilyenek a különböző európai nyugdíjrendszerek. Nagy változatosságot mutatnak, bár a nagy rendszerek finanszírozási problémái miatt a tendencia mindenütt az öngondoskodás felé való terelés.

Szakemberek (Nicholas Bahr, Augusztinovics Mária) már régen rámutattak - a hazai szaksajtóban dr Botos József nyomban a magyar rendszer bevezetéskor jelezte -, hogy a kötelező magánnyugdíj-pénztárak tőkefedezeti rendszere inkább csak pénzügytechnikai megoldás, ha egyéb parametrikus elemek változatlanok maradnak. Már 1997-98-ban rámutatott, hogy az átállás költségeit a költségvetés állja, ami deficitet okoz.. A pénztárak viszont megtakarításaikat alapvetően állampapírba fektetik be, tehát az államkötvény, amelyet a költségvetés kibocsátani kényszerül, a pénztárak portfóliójába kerül... A kígyó a farkába harap.

A Nyugdíjreform-bizottság zárójelentése maga is megállapítja, hogy ha nem nyitják meg a külföldi befektetésekre a lehetőséget a kötelező magánnyugdíj-pénztárakban, akkor fenntartásuknak nincs semmi értelme!

Természetesen inkább azt sugallja a jelentés, hogy meg kéne nyitni ezt a lehetőséget... (ami viszont a jelenlegi pénzügyi válság fényében nagyon is meggondolandó lenne a kockázatok nagysága miatt.) A Jelentés azonban mégis alapvetően olyan változatokkal számol, amelyekben e pillér megmarad.

Bár több változatban kidolgozta a bizottság a lehetséges parametrikus reformokat, ezek között nincs szó olyan változatról, amely a demográfiai kérdéseket a nyugdíjrendszerrel érdemben összekapcsolná.

Ilyen típusú elgondolásokkal kidolgozott formában a Kereszténydemokrata Néppárt szakértőinél találkozhatunk.

A Barankovics Alapítvány, melynek Mészáros József professzor az elnöke, korábban (2007) az Alapítvány Van Megoldás! c. könyvsorozatában publikált reformtervezetében is számol a nyugdíjpénztári rendszerrel. Azt részvénytársasággá kívánja átalakítani. Az átalakítás célja – úgymond – a valós tulajdonosi érdekeltség biztosítása. A Barankovics-féle csomag azonban több helyen tartalmaz visszacsatolást a demográfiára. Így a foglalkoztatót terhelő járulékok gyermekszám szerinti differenciálását javasolják, ami a sokgyerekesek foglalkoztatását elősegítené, továbbá az un. „nagyipénz” bevezetését szorgalmazzák, amellyel gyermekek, unokák támogathatnák személyi jövedelemadójuk 5%-ával az általuk meghatározott idős hozzátartozójukat.

A nemzetközi gyakorlatban szintén találkozhatunk azzal, hogy a társadalombiztosítás rendszerébe közvetlenül beépítettek a demográfiai javulást serkentő elemeket. (Differenciált járulék, gyermekszám szerint, például a portugál reformban.)

Elméleti síkon többen megállapították már - Mészáros J, Botos K, Botos J -, hogy a gyermekvállalás közügy. Nem puszta magánügy! A Demográfiai Kerekasztal eddigi állásfoglalásai jól ötvözik a két szempontot, mondván, hogy legalább a kívánt gyermekszám szülessen meg, s máris hatalmas lenne a javulás. Nem kívánunk tehát senkire olyasmit erőltetni, amire nem szívesen vállalkozik, hiszen abban nem lenne köszönet. Azt azonban teljes mértékben nemzeti program szintjére kell emelni, hogy

-         nem felel meg az IGAZSÁGOSSÁG követelményének, ha a gyermeket vállalók költségeit nem arányosan vállalja a társadalom. Mindnyájan tudjuk, hogy így is marad éppen elegendő megfizethetetlen áldozatvállalás az egyének számláján. Itt lehet talán mondani, hogy viszont elvitathatatlanul több örömforrást is jelenthet a nagy család. Az azonban mindenképpen a társadalombiztosítási reform fókuszába kell, hogy kerüljön, miszerint nem csak a pénz-tőke, hanem humán tőke újratermelése is szükséges a társadalombiztosítás - a nyugdíjrendszer - zavartalan működéséhez. Bármilyen technikai megoldást választunk is, bármilyen pénzügyi konstrukciót dolgozunk is ki.

-         Minden erővel támogatni kell a gyermek szülését vállaló asszonyokat abban, hogy a személyes döntésük ne jelentse személyes nyugdíj-lehetőségeiknek, kilátásaiknak súlyos romlását. Ehhez először is biztosítani kell a munka világába való visszailleszkedés lehetőségét, s a kieső évek nyugdíj-szempontú megfelelő beszámítását. Azok az elgondolások, amelyek a kapható nyugdíjat teljes mértékben a biztosítási szemlélet alapjára helyezik - beleértve a z egyéni nyugdíjszámlák rendszerét is -, ennek az elvnek nem adnak érvényesülést. Meg kell tehát találni azt a megoldást, amelyet az alapvetően helyes biztosítási szemlélet (hiszen az  a munkavállalással arányos befizetések, s az azzal arányos nyugdíjak irányába hat) kiegészítésével el lehet érni.

Gyakran hallott kritika, hogy a „defined contribution”-típusú, tehát a járulékfizetés rögzítésén alapuló rendszerek a nyugdíjszint csökkenéséhez vezethetnek. Más szóval, hogy a járadékfizetését nem lehet a jelen szinteken garantálni. Ez valószínű, hiszen a csökkenő aktív létszám és növekvő eltartottarány egyszerűen finanszírozhatatlanná tesz mindenféle rendszert. Ez nem politikai párt jó- vagy rosszindulatának kérdése, szigorúan tilos is lenne politikai kampánytémává tenni. Ami mellett „kampányolni” kellene, amit éppen sulykolni kellene, az a következő: a nyugdíj nem tudja individuumoknak a teljes jövedelempótlást garantálni. Ezt csak nagyon vagyonos, nagyon magas jövedelmű egyedei a társadalomnak tudják magánbiztosítással önmaguknak elérni. Bérből élő, nagy vagyonnal nem rendelkező polgároknál szükség van a kisközösségi, családi, nagycsaládi szolidaritásra!

Nem kevesebbet mondunk ezzel, mint hogy a jelen gazdaságfilozófia egészét a meg kell változtatni. A család rehabilitálása a társadalom alapegységeként valóságos forradalmat jelent. Nem a múlt folyómedrébe akarunk visszalépni, ellenkezőleg, egy magasabb szintű családfogalomról van szó, amelyben nem alárendelt és kizsákmányolt az egyik fél - többnyire a nő-, hanem közösen vállalkoznak valamire. Ez az anyagi szempontból egy kis „Kft-t” jelentő vállalkozás nem a korábbi kapitalizmus lelketlen vagyonközössége, amely összeláncolt elkeseredett embereket, s amelyhez képest a szabadság szelét jelentette az individualizmus és az emancipáció, hanem annak reális felismerése, hogy együtt könnyebb. Ennek jogi keretfeltételét azonban a társadalomnak kell megteremtenie, úgy is, hogy ösztönöz a tartós kapcsolatokra, úgy is, hogy segíti a részmunkaidős munkavállalást - a nők számára külön fontos- úgy is, hogy a lakásépítéseknél is figyelemmel van a nagycsaládos preferenciákra, s úgy is, hogy a generációs transzfer-lehetőségeket szabályozza. Az államnak tehát nagyon sok feladata van a szabályozás terén, de ugyanakkor azt, hogy ki milyen öregkori jövedelemhelyzetben lesz, azt garantálni nem feladata. Ez az egyének bölcs döntéseitől, közös vállalkozásától, munkaszeretetétől függ. Csupán arra kell még a gazdaságpolitikának minden erővel törekednie, hogy a munkalehetőségeket biztosítsa a munkát keresőknek. Ez sem közvetlen állami feladat: a rendszer egészének kell ilyen irányban hatnia.