Miközben a kétharmados többség birtokában kezd magához térni a nemzet, egyre jobban körvonalazódik az ellendrukkerek, a Júdások és az erkölcsi nihilisták táborának léte. Az éremnek két oldala van. Ha nem akarunk egyoldalúak lenni, szembesülnünk kell a magyar valóság mindkét oldalával. Erről szólnak ezek az írások. Megbotránkozás helyett segítsünk rajtuk engeszteléssel, imával.

Hogy mi adta az ötlethez a végső lökést? Nos, Tisztelt Olvasóim közlöm Mindnyájatok számára azt a "levelet", amit egy Ybl név mögé rejtőző magyar ember írt nekem és rólam az www.Inditlak.com Vendégkönyvébe. Közlöm minden kommentár nélkül:

Barlay őőőőőőőőőőőőőőőő.szabolcs,vitéz úr!Te cimzetes sőtét és szellemi vak! Egy:a romai katlicizmus holt egyház,és annak "katonái"mármint a harangozótól a püspöki szoknyásig hamis és álnok munkások!Mivel hamis tanokat hirdetnek,egyházuk liturgián áll és nem isten igéjén.A püspökeik vakok és akiket vezetnek azok is vakok!Vak nem vezethet v ilágtalant,mert mind a kettő a verembe esik!Kettő:a 2.világégésben a horti-terror megtámadott egy országot jogtalanul.Ezért a magyar sereg NEM a hazáját védte hősként hanem mint AGRESSZOR-ként"a hazáért és szabadságért"cim alatt, ment neki a russzkiknak!Ejnye-bejnye te cimzetes ökör!De van egy jó hirem számodra,de siess,és térj meg, mert az idő sürget!Nincs purgatorium,csak pokol s utánna a gyehenna!Siess térj meg mert az Úr rád vár...amig élsz

Ybl Pál - 04 július 2010 22:07 Újpetre 

Bár az Érem egyik oldala egyre szépül, ragyogó napfelkeltével örvendeztet minket, ugyanennek az éremnek másik oldalát a szellemi kloaka szennyébe és bűzébe mártják sok százezren magyar földön magyar nyelven.

Kyrie eleison!

vitéz Barlay Ö. Szabolcs

vasmisés magyar paptanár 

*

Nem, kérem, nem a szekrényekből potyognak ki mostanság a csontvázak, a csontvázak a magyar temető sírgödreiből emelkednek ki, és kísértenek, hogy újra halotti csend és hullaszag szálljon minden virág felett ezen az elátkozott helyen, ami nekünk hazánk: a naptalan kelet. És ha az olvasó Ady Endre szavaira, szellemére ismer a fönti mondatban, nem véletlen.

Az egyháztörténet nem a szakterületem, de ilyen öreg embernek, mint én vagyok, az emlékei már történelemmé állnak össze. Én a saját bőrömön tapasztaltam, hogy a magyar római katolikus egyházon belül legalább két alapvetően különböző irányzat állt szemben egymással az elmúlt évszázadban: a katolicizmus haladó szellemű, européer, antifasiszta szárnya, és az egyháznak a feudál-fasiszta rendiséggel összefonódott, és végül a náci-nyilas gyűlölködéssel cimboráló, retrográd csoportjai.

Apám sorsát a numerus clausus határozta meg. Mivel egyetemre nem járhatott, autodidakta módon, szabadegyetemen képezte tovább magát (ezeken az átkozott zsidókölykökön nem lehetett kifogni), itt találkozott a konvertita Juhász Vilmos történész-újságíróval, mélyen hívő, zsidó eredetű katolikussal, aki apámat a római katolikus hitre térítette. Ők együtt alapították aztán a Magyar Szent Kereszt Egyesületet, mely a katolikus hitre tért zsidókat fogta össze a harmincas évek közepétől a fölszabadulásig. Ennek az egyesületnek volt egyházi vezetője dr. Ijjas József, a mi „Ijjas atyánk” (később kalocsai érsek), gyerekként magam is ezek között a felnőttek között ismerkedtem a sötét háborús világgal. Persze amúgy, szerencsémre, az utcán éltem, „utcakölykök” között.

Juhász Vili bácsinak (és apámnak is) barátja volt Sík Sándor, költő, esztéta és piarista rendfőnök, később Juhásszal együtt a Vigília főszerkesztője. Bár apám is Borban volt fogoly, személyesen nem ismerte Radnótit, de Radnóti is az akkor még a szegedi piaristáknál oktató Sík Sándor tanítványa és barátja volt. Így ért össze az, ami összetartozott. Apámnak, aki perfekt francia és lelkében is nagy frankomán volt, vonzódásai is jellemzőek voltak a katolicizmusnak erre a mélyen humanista, européer, antifasiszta és demokrata irányzatára. Apám a francia munkáspapokat tartotta példaképének, akik fizikai munkásként együtt dolgoztak a gyárakban a francia munkásokkal, és azokat a francia abbékat, akik a „maquis”-ban (a „bozót”-ban, a francia partizán mozgalomban) együtt harcoltak a kommunistákkal a német megszállók ellen.

Ma tudtommal egyedül Várszegi Asztrik képviseli hazánkban ezt a korszerű katolicizmust, és magam talán még Bulányi páter bokor-mozgalmában véltem fölfedezni annak a szellemnek a továbbélését, ami számomra régen a vallásos gyerekkort jelentette.

Ennek a katolicizmusnak volt ádáz ellensége, a mélyen retrográd, az anakronisztikus magyar rendiséget képviselő, fasiszta, antiszemita, sovén-nacionalista és revizionista Prohászka Ottokár, az aranyszájú hitszónok. Ettől a haladó katolicizmustól határolódott el Serédy Jusztinián bíboros hercegprímás, Horthy feudál-fasiszta ellenforradalmi diktatúrájának klerikális oszlopa, Péhm József, a későbbi konok reakciós Mindszenthy, akiből Rákosi ostobasága csinált mártírt. Ők fogadták az eucharisztikus kongresszuson itt páváskodó Pacelli bíborost, a későbbi XII. Pius pápát, a nagy lapítóbajnokot, aki a Vatikán arannyal bélelt termeiben sunyin bekkelte ki a nácizmus tömeggyilkosságait, nyikkanás nélkül nézte végig hatmillió vétlen és védtelen áldozat gázhalálát és elégetését Hitler lágereiben.

Viszont megúszta.

A Vatikán is megúszta, mint Péter apostol, a „Kőszikla” méltatlan utóda. Ezek a fundamentalisták csak a muzulmán fanatikusokhoz hasonlíthatók.

Ezeket a rothadó csontvázakat keltegeti éltre kísérteni Semjén Zsolt azzal a szirénénekkel, hogy Isten a történelem ura. Ha fanatikus őrült lenne, megpróbálnám megérteni. De nem az.

Egy biztos, a mai Vatikán, a világ mai katolicizmusa már régen nem itt tart. Az Egyház az egyik legnehezebben mozduló, megújulni alig képes szervezete a világnak, de a mai magyar katolikusokhoz, Semjén Zsolt úr követőihez, híveihez képest még a Vatikán is egy szédületesen korszerű, progresszív társaság. Azért VI. Pál és XXIII. János szelleme nem múlt el nyom nélkül, még ha a lengyel pápa, Vojtila, aki ugyan megtévesztésül mindkettőjük nevét fölvette, és a népszerűséget hajhászva többet utazott, mint egy régi textiles-vigéc, sőt, még a zsidókat is megkövette, ami nem lehetett könnyű egy lengyelnek! – tett egy-két kanyart visszafelé. És közben XII. Piust boldoggá avattatta; hogy ez milyen érdekeket szolgált, azt máig sem tudom. Mindenesetre tett egyet és mást, hogy visszavezesse az Egyházat a fundamentális gyökerekhez.

Nem egészen sikerült. XVI. Benedek ugyan nem kért bocsánatot, de német lévén János Pálnál jobban tudja, honnan kell továbblépnie. A papok szex-, és pedofília botrányai is meggyöngítették a cölibátus makacs híveinek az állásait, a papok szeretőinek, házvezetőnőinek (az én szememben imádni valóan aranyos) föllépése is a makacs hagyományőrzők ellen hatott.

Persze az egész történet szimbolikus: itt a józan korszerűség, a hatékonyság, működőképesség igénye küzd az esztelen, bornírt elmaradottság, az öngyilkos tradíciók ellen.

Hadd idézzek apám hagyatékából két mondatot. Az egyik: minden hazug eszme a benne megbúvó igazság-szilánkokból él. A másik: a történelmet nem csinálják; a történelem lesz.

„Ezek azt akarják elhitetni velünk – mondta apám a kommunistákról a „fordulat évében” vagyis amikor a bolsevista diktatúra eltaposta a fölszabadulás után született zsenge demokráciát –, hogy történelmet csinálnak. Ne feledd, kisfiam: a történelmet nem csinálják, a történelem lesz!”

A történelem legzavarosabb pillanataiban –, amelyek mindig a voluntarista fanatikusokat, a fundamentalista pszichopatákat lökik a fölszínre –, ezeknek az álprófétáknak agymenésük támad, és azt a rossz dumát kezdik nyomni, hogy ők történelmet csinálnak. Még ötvenhatot sem az írók csinálták, ők csak jelezték, hogy valami mozgolódik a lelkekben, valami fordulat készül. Nem a kakas hozza a hajnalt. A kakas csak jelzi, hogy hajnalodik.

Ma itt tart intelligenciában ez a dicső háromharmados (III/III-os) jobboldal. A trónon Orbán Viktor, az oltárnál Semjén Zsolt azt akarják elhitetni velünk, hogy történelmet csinálnak. Ezt mi már Rákosinak se hittük el, pedig mögötte ott állt az egész Szovjethatalom. Ezek mögött ki áll? A magyar nemzeti Gárda?

Apám 1942-ben, a hitleri Harmadik Birodalom, és a Japán hódítás sikereinek csúcsán biztos volt benne, hogy ezek elvesztik a háborút. Miért? – kérdezték a barátai (a fülem hallatára). „Isten ezt a gyalázatot nem engedheti” - felelte apám mély meggyőződéssel. Később apám is rájött, hogy ez a konok hit csak szép, megnyugtató téveszme volt. De a benne rejlő igazságszilánkok éltették. Mert ha nem is Isten, de a nyugati demokráciák polgárai, akik hittek valamiképp a zsidó-keresztény istenben és morálban, ráéreztek a nácizmus alapvetően pogány, amorális mivoltára, és ezt nem engedhették: erejük megsokszorozódott. Ugyanígy a pravoszláv hitűeké is. Oroszország Anyácskát az életünk árán is meg kellett védeni ettől az Antikrisztustól.

Az isten szabad akaratot adott. Alternatíva mindig van. Teszem – nem teszem. Az én döntésem. Beleugrom-e a kisgyerek után a jeges folyóba? Igen vagy nem. Vállalom-e a szolgálatot Auschwitzban? Igen vagy nem? Ha nem vállalom, és kivágnak a frontra, nagy a sanszom, hogy otthagyom a fogam, de dönthetek. Ha agyonlőnek, amiért nem vállalom, akkor is dönthetek. Választhatom a halált az igazak védelmében.

Hitlernek törvényszerűen buknia kellett. Ez az elmebeteg diktátor nem a versailles-i békeszerződést akarta revideálni, ez nem háborút akart nyerni, ez meg akarta hódítani a világot. A világ meghódítása pedig, Németországból kiindulva, előbb vagy utóbb, de mindenképpen kétfrontos hadviselést jelentett. Hogy a hagymázos álmait megvalósítsa, a nyugati demokráciákat és a Szovjetuniót is le kellett volna győznie. Ez pedig, minden ellentétük dacára a nyugat és a Szovjet birodalom háborús szövetségét meg kellett, hogy teremtse: közös erővel pedig le tudták győzni Hitlert. Ezt nem „csinálta” senki, ez törvényszerűen „lett”. A politikusok, a tábornokok, és akik közvetlenül benne voltak a húsdarálóban: a bombázott civil lakosság, meg a katonák és partizánok és ellenállók (a hősök) csak elősegítették, hogy a törvény beteljen.

A huszadik századi történelem egyik legföldolgozottabb eseményét, a második világháborút hoztam példaként, de a tízezer éves dokumentált emberi történelem bármelyik mozzanatát választhattam volna. Sokkal több (alig föltárt) erő eredőjeként alakul így vagy úgy a történelem, hogy az ember (pláne egy csoport, egy párt) „csinálhassa”.

Ami pedig Istent illeti, Istenről vagy föltételezem, hogy ő teremtette a maga képére és hasonlatosságára az embert, és akkor kell, legyen valami átfedés az emberi morál és Isten morálja között; s ezt a teológiailag törvényszerű hasonlóságot nem lehet elmismásolni azzal a rossz dumával, hogy „Isten útjai kifürkészhetetlenek”. Ha ez a hasonlóság nem létezik, akkor Istennek vagy semmi szerepe nincs az ember teremtésében, vagy nincs is. Tudniillik Isten. De ha az emberi morál nem csak „modus vivendi” (mód, hogy élni lehessen), vagyis az ember találmánya, hogy társadalmi létezést fönntarthassa, hanem valami isteni sugallat is részes a kialakulásában, akkor Isten nem lehet „ura” annak az amorális aljasságnak, annak a sátáni mocsoknak, amit a történelem produkált. A második világháború ötvenkét millió áldozattal járó mészárszékének – például.

Vagy mit gondolnak az ország új, nemzeti-keresztény hatalmasai, Isten az ura annak történelemnek, melyben Trianon, és a szavazófülkék háromharmados forradalma oly szépen megfér egymással? Mintha ez a két esemény kissé összeférhetetlen volna, nem?

De ha összeférhetetlen, akkor nem eredhet Istentől mind a kettő. Mint ahogy Semjén Zsolt pünkösdi királysága sem.

Kertész Ákos

Népszava Online, 2010. június 17.

*

Régen a nők anyjuktól tanultak főzni, ma az apjuktól tanulnak inni! – egy mai mondás szerint. A harmincas nők mindenesetre több alkoholt isznak, mint elődeik, és egyre többen ezt vállalják is. És hogy miért iszik a nő? Annak bizony sok oka van, bár egyik sem meglepő: van, aki a munka miatti feszültséget szeretné levezetni, van, aki görcsösen párra vágyik, más az önbizalomhiányát csökkentené, sokan pedig egyszerűen a társasághoz alkalmazkodnak.

Hatfős kamaszcsapat őrjöng a villamoson, buliról, balhéról beszélnek. A Moszkva téren leszállnak, lábuk a pillanat törtrésze alatt gyökerezik a járdába, nyitogatják az olcsó, ócska borokat. Járókelők kerülgetik őket, megjegyzéseket tesznek, ők vihognak, pofákat vágnak. Közben isznak, meghúzzák a pirosat, a fehéret, körbejár a két üveg. Három jól öltözött fiatal nő megy el mellettük, az egyik megjegyzi: „Kis hülyék, gusztustalanok vagytok!” Beintenek neki, vén tyúknak titulálják a harmincast, egy fiú a bandából, akinek kint van a feneke a lecsúszott farmerból, utánatáncol, billegteti a csípőjét.

Röpke órával később Buda legpatinásabb bárjában, az Oscarban ülök. Szemközt több száz márkás ital, hosszan elnyúló pult, mögöttem a falon képek, az asztaloknál néhány tévéből ismert arc és megannyi ismeretlen, húsz és ötven közötti. Jó látni a jól szituált, elegáns embereket, beszélgetnek, iszogatnak, hangoskodás, buli még nincs, de sebaj, hosszú az este, és hol a hajnal, gondolom, amikor belép a három – Moszkva téren látott – fiatal nő.

„MERT A FESZKÓT OLDANI MUSZÁJ”

Otthonosan mozognak, ismerősként üdvözlik a személyzetet. A pultnál találnak helyet. Elegáns mozdulatok, összetekeredő lábszárak, óvatosan billenő poharak, pillantások jobbra, balra, néha hátra. A mixer pörög, a jég csörög, csorognak a különös egyvelegek, szemet gyönyörködtető koktélok születnek. Épp azon agyalok, milyen más itt így iszogatni, mint az utcán, amikor a kamaszokat bíráló nő kikéri a harmadik pálinkáját. Nem ízlel, nem kortyol, fölhajtja, nevet, még kér, a szeme vadul csillog.

– Miért isznak a nők? Ez volt a kérdés? Komolyan? – kérdez vissza, bal kezét a mellére szorítja, kissé előredől, gurgulázva nevet, majd beszélni kezd, mintha megnyomott volna magán egy gombot. – Minek ezt elemezni? Minden nő iszik, csak mást, másutt, másként és másért. És tudod, mennyit? Sokat! Hétköznap otthon szordínóban, pénteken, szombaton ájulásig, vasárnap levezetésként. Mert a feszkót oldani muszáj, és túlélni a hetet, a tegnapot, a mát, a melót. Akkor is boroztunk esténként, amikor együtt éltem a barátommal, de most túl kell élni, hogy nincs pasid, ha néha hazamész a szüleidhez, csesztetnek. Mert mi van otthon? Mikor hozod haza a fiút? Miért titkolod? Szervezhetjük a lakodalmat? Mikor akarsz gyereket? Ez megy. Hét közben meg ott a főnök, Noémi intézze, írja, szervezze, kérje át, hozassa ide, hívassa be, Noémi, ma tovább maradunk. Mondjam még? – kérdezi, sóhajt, a pohár falára tapadt cseppeket csepegteti a szájába, hátrahajol, fürtjei a hátát verdesik. – Itt meg békén hagynak, Zsolt a gondolatunkat is lesi – int a mixer felé –, itt feltöltődünk, néha fölcsípünk valakit, hazavisszük, aztán hétfőre elfelejtjük. Itt híresen jó a törzsközönség, ez az elit bárja, ez az Oscar! Iszol velünk? Hova is írod? Nők Lapja? Hú, anyu olvassa, rám ne ismerjen! – nevet, koccintunk, megnyugtatom, sok harminchét éves, szingli Noémi van. Ő bólint, mesél tovább az életéről, a csalódásairól, a csak szexet akaró pasikról, hogy az évek súlya és egy logisztikai osztályvezető-helyettesi állás terheli.

Leszögezi, a szülőfalujában nem bújhatna ágyba azzal, aki küld neki két italt, nem élhetne így, ott az ivásnak oka van, alkalom kell, ünnep, ezt nevelték bele. Végül tőlem kér bocsánatot, hogy elítélte az utcán borozó kamaszokat, és a búcsúnál megjegyzi, a muternek különben igaza van, ideje volna lehorgonyozni.

„BOLDOGSÁGRA, SZERETETRE VÁGYOM”

A mennyország, nem tudom, milyen lehet, a White Heaven ablakából most még csak a kormos Szent István bazilikát látom és az árakat az itallapon. Az árakat, amelyekről a „pokolra valók”, az egy este tíz- és százezreket torkukon leeresztők jutnak eszembe. Ám tudomásul kell venni, ez a bár nem csupán a színéről, enteriőrjéről, berendezéséről, hanem hatvanféle koktéljáról és egyebek mellett méregdrága, Château Mouton Rotschild boráról is híres.

– Ide nem jön be csóró! – mér végig Szilvi, mikor megtudja, mi járatban vagyok. – Ez csúcshely, tényleg földi mennyország. Nekem például ez való, én mindig tudtam, jogaim vannak, elvárásaim lehetnek. Öt generációra visszamenőleg értelmiségi, jómódú a családom, igazi emancipált, modern nő vagyok, aki szórakozhat, jól érezheti magát/bűntudat nélkül kikapcsolhat, ha kedve tartja, aranyosan becsíphet – mondja mintegy magát győzködve, és nevet, hosszan, hangosan, aztán elcsendesedve, végül már csak fura mosoly húzza el a körbetetovált, duzzadt ajkat.

Kortyol a koktéljából, néz maga elé, újra iszik. Úgy tesz, mintha gondolkodna, közben fejét mindig az éppen érkező felé fordítja, kíséri, szemével üvölt, miközben végigméri a férfiakat: vegyél észre, szólíts meg, simogass! Hirtelen, mint akit csínytevésen kaptak, felém fordul.

– Igen! Azt mondtam, a világváros lánya! Negyvenévesen, a lánya! De asszonya is leszek valakinek, valamikor. Előbb-utóbb bejön, elvisz, és többé nem lesz bánat, bár, botrány, bárgyú szex, nem lesz ivászat – néz mélyen a szemembe, de meggyőződést sem a hangja, sem a tekintete nem árul el.

Eléje teszek egy névjegyet, magára hagyom, szomorú a szombat estém, szomorú a vasárnap.

Szilvi hétfőn hív, kedden találkozunk. A cukrászda zugában, a kávé mellett nyoma sincs a White Heaven-ben látott nőnek. Szilvi komoly, összeszedett. Deviánsnak, hétvégi alkoholistának, elkényeztetett, jómódú libának nevezi magát, akinek minden az ölébe hullt, minden megadatott, ami pénzért megvehető, ami aggyal elsajátítható, szemmel, füllel befogható. És iszik, mert boldogtalan, mert nem volt ölelésre képes anyja, és apja sem, csak egy gazdagságtól megittasult hím élt velük, ezért lett ő kicsapongó, ezért volt két abortusza, sorolja, és már zokog.

– Vidékre vágyom. Egy kisvárosba. Ott talán még lakik boldogság, ott talán még van emberarcú, emberszagú ember. Talán nekem is jut egy. Egyetlenegy! Lennie kell valahol. Nem fogom megmondani, hogy közgazdász vagyok, négy nyelvet beszélek, hogy apámtól két szalont kaptam, és három benzinkutat üzemeltetek. Bejelentkezem a helyi vegyesboltba pénztárosnak, és keresem azt, aki magamért szeret, akinek F. Szilvia kell. Nem számít, hogy szobafestő, lakatos, nem érdekel, ha földművesek a szülei, csak az érdekel, hogy megtaláljam, hogy egyszer őszintén mondhassam: boldog vagyok.

„A PIÁTÓL MEGNŐ AZ ÖNBIZALMAM"

A nők ivási szokásai átalakultak az elmúlt húsz-harminc évben. Az alkoholfogyasztást – történjen az bármilyen okból –, még ma is másként szemlélik a fővárosban, a vidéki városokban és a falvakban. Minden korosztály az eggyel fiatalabbra mutogat, mondván, ők a normaszegők, ők züllöttebbek, mint mi voltunk az ő korukban. Minden korosztály magát mentegeti, a saját ivását akceptálja, fogadja el – derül ki egy kutatásból –, ha az megfelelő helyen, körülmények között és szertartások közepette zajlik, és főleg akkor, ha van oka, nyomós.

Pécs a kultúra fővárosa, no meg az egyetemistáké, akik ha bárhangulatra, koktélra, bulira vágynak, beülnek a Trafikba. Persze csak azok, akiknek van pénzük. A hangulatos szórakozóhelyre külön csapatokban érkeznek a fiúk, a lányok, külön klikkekben isznak, dumálnak, táncolnak. Az idő múlásával aztán a tér, a lég, a lét, a személyiség is átalakul. Sose hittem, hogy egy koktél mellett ülve, gyenge matekosként azt számolgatom éjféltájt: miként aránylik egymáshoz a gátlások oldása, a fölbátorodás, az eltelt idő, a megszólíthatóság és az elfogyasztott alkoholmennyiség. Márpedig ennek ismerete fontos, magyarázza egy negyedéves joghallgató, aki az összefüggések átlátásában jobb, mint a számolásban.

– Jó nekünk itt, remek a hely. Igaz, láttam bárokat a fővárosban, de nekem puccosak, drágák – kezdi Nóra, a huszonkilenc éves gyógytornász; aki bevallottan heti rendszerességgel iszik. – Hogy ki hova megy, mit, mennyit iszik, pénztárcafüggő. Itt megfizethető a Cuba Libre, a Pina Colada. Nekem és a barátnőimnek a laza női italok jönnek be, bár tudom, ma divat a kemény tömény. Az ital kell, hogy ellazulj, leengedj, hogy merj bátran táncolni. Nem vagyok egy nagy partiarc, de mióta dolgozom, úgy érzem, jár a hétvégi buli, annak bele kell férnie. És vess meg, de szeretem a jó italokat, szeretem a spicces állapotot. Iszom, mert akkor nem zavar, ha néznek tánc közben, a piától megnő az önbizalmam, aranyosabb vagyok, többét mosolygok. És ellazultan ismerkedni is könnyebb A lerészegedést viszont elítélem, egy nő ne legyen részeg, az csak házibuliban, szűk baráti körben fogadható el, nyilvános helyen nem – mondja Nóra, és egy lány felé int, akit egy negyvenes úr hívott meg egy italra. Azt inti: ne...

„SZEXET AKAROK, AHHOZ INNOM KELL”

Mert az ismerkedésnek az a módja, hogy a férfi kérdez: „Meghívhatlak egy italra?”, vagy az Oscarban a mixerrel a tíz méternél is hosszabb pult végére egy csinos nőnek italt küldeni ma is divat. Pécsett Nóra szerint csak azokat a lányokat hívják meg, akik a viselkedésükkel erre biztatják a férfiakat. Ez lehet kihívó öltözék, kitartó szemezés, vad tánc és cinkos összepillantások.

Hévízen viszont az ötcsillagos szálloda félhomályos, halk zenével üzemelő bárjában - ami lehetne New York-ban, Madridban, Rómában vagy Pekingben – ez másképp működik. Dr. R. Éva ügyvéd szerint: egyértelmű jelzéssel, nyíltan.

– Havonta kétszer itt töltöm a hétvégét, ismernek, tudják, hogy a szex miatt jövök. És tudják, mit szeretek, milyen heppjeim, vannak, hogy azért iszom, mert az elszart, pocsék életembe ez hoz színt. Ha szín az egyáltalán, hogy félrészegen összefekszel egy pasival, akiről semmit, de semmit nem tudsz – mondja, és nyeli a pezsgőt. Éva negyvenegy éves, egy hároméves fiúcska édesanyja. Mikor hét hónapos terhes volt, elvesztette a férjét, mély depresszióba zuhant.

Megismerkedésünk másnapján, szállodai lakosztályában, kettesben teázunk. Az ügyeletes osztrák úr elvonult, mert pihenni vágyott, ám a nyitott ajtón túl a hatalmas ágy árulkodón árasztja felém az éjszaka minden illatát. Éva szeme karikás, didereg, lába a feneke alatt a fotelben, két keze az ellentétes hónalja alatt. Akár egy szorongó kislány.

– Hányingerem van. Nem a pezsgő, én magam vagyok az ok. Gondolj bele, édesanyámék úgy tudják, ezek munkahelyi tréningek, csapatépítések. A kisfiam is azt hiszi, dolgozni megyek péntek délután. Jó hónapja, mikor vasárnap délután hazavánszorogtam, azt mondta: „Mama! Látom, nagyon elfáradtál, dőlj le, hozok egy pohár vizet.” És én szemrebbenés nélkül mondtam: igen, drágám, fáradt vagyok, persze utána egész éjjel bőgtem, reggel lemondtam az aznapi tárgyalást. Egy rohadt nagy hazugságban élek. Hétközben én vagyok a sikeres, irigyelt, menő ügyvéd, péntektől vasárnapig pedig a magát megvető, szerencsétlen, ki merem mondani, kurva! Hát ezért iszom. Meg azért, mert minden összetört körülöttem. András, a férjem három hónap alatt ment el. Leukémia. Valami rendkívül agresszív fajta. Haldoklott, álltam az ágyánál, fogtam a kezét, hasamban a fiúnkkal. Az utolsó szavait máig hallom: „Légy boldog, élvezz mindent, szeress, mintha én nem is lettem volna.” Idegösszeomlásom lett, hat hét kórház, de a szülésre rendbe jöttem. A hétvégi kalandozást, akkor kezdtem, mikor Andráska kétéves lett. Nem bírom szex nélkül. Nem tehetek róla, az önkielégítés nekem kevés. És hogy a szex meglegyen, hogy a pasit kéthetente megszerezzem, ahhoz innom kell... különben lenne tartós, lenne, aki feleségül vész, de a fiamnak nem akarok mostohát...

Árvái Magdolna

Nők Lapja – 2010. április 14.